Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

találkozott, lehetett velünk egykorú, vagy apja nemzedékéhez tartozó az illető, rögtön összecsókolózott vele, mintha isten tudja milyen fontos és kebelbeli ba­rátja volna, akit illik ily meghitt módon üdvözölni. Olyan fokú visszatetszést és ellenkezést szült bennem ez a fajta közvetlenség, akárha a féltékeny férj szere­pét osztottam volna magamra, holott a birtoklásvágy messze állt tőlem. Viszont ebben a negédes ölelkezésben inkább a jelenlévők ingerlését, semmint őszinte örömet sejdítettem; s arról, hogy némi igazsága mégiscsak lehetett sejtésemnek, meggyőződhettem, hiszen számos alkalommal így torolta meg vélt sérelmeit, miután hangot adtam nemtetszésemnek. S mivelhogy gyakorta találkoztunk egy-egy diákkocsmában, ahol ő is megfor­dult társaságával, egymáson köszörültük a nyelvünket, nem is akármilyen szó­rakozást nyújtva a jelenlévőknek. Tőlem jó néven vették, hogy mások helyett is megfizetek, olykor még ha aprópénzzel is, a megközelíthetetlen különcnek: lé­ha flörtöléséért; ő viszont olyan vélt vagy valós igazságokat mondott rólam, amit a hozzám legközelebb álló társaim sem merészeltek volna kimondani, fél­tek ugyanis, hogy egy sértés után nem lenne ki fizesse számlájukat. Sietek meg­jegyezni, akkoriban még a mama nagyvonalú támogatását élveztem: egyáltalán nem szűkölködtem, ha olykor mégis: a zálogházba vittem örökségem valame­lyik darabját. Egyik este többet ittam a kelleténél, no és a társaim is hűtlennek bizonyultak hozzám, s hogy ne kelljen átvágnom a városon, kérés nélkül ma­gukhoz vitt aludni. Máig sem tudom, hogy mi okból, de ér kéziünkét követően heves vitába keveredtem az apjával a képzőművészetről; ám a grafikus nem­hogy kidobott volna (otthonában leckéztettem ugyanis olyan témában, melyben mégiscsak mesterember volt), másnap reggel rokonszenvéről biztosított a kony­haasztalnál, s falatozás közben terveimről faggatott. Bejáratos lettem hozzájuk; viszont két dologról nem voltam hajlandó beszélni: apám gyűjtőszenvedélyéről (noha a grafikus ismerte jól apámat) és a Baróti lánynak az iránta való érzelme­imről. Az egyiket szánalmasnak és gyűlöletesnek, a másikat körvonalazhatat- lannak és felszínesnek véltem, egyébként sem tudtam eldönteni: csupán játszik velem, vagy tényleg akar tőlem valamit. Mindenesetre, a részemről feltételezett távolság okán, fecsegni kezdtem bizo­nyos képalkotó terveimről, melyek még előttem is homályba vesztek, s valójá­ban álmaim ismétlődései és átfogalmazódásai voltak, nem pedig kész ötletek, vi­szont eléggé hátborzolónak tűntek ahhoz, hogy magukkal ragadják a lány élénk képzeletét. Úgy vélem, terveim épp kibeszélésük közben öltöttek bizonyos for­mát, ott és abban a pillanatban, hogy beszéltem róluk, s mivel nem tettem a leg­csekélyebb erőfeszítést sem valóra váltásukért, születésükkel egy időben ki is hunytak volna, ha a Baróti lány nem őrzi meg őket emlékezetében, s nem tér vissza hozzájuk együttléteink alkalmaival. Nehezteltem is rá emiatt, mert az em­lékezetében rögzült képek egészen másfajta szorongást tükröztek, mint az eset­legességükben is markáns saját képeim; felidézésükkor nem saját magamra em­lékeztettek, hanem egy idegen lényt tártak elém, akiben saját idegenségemet pil­lantottam meg. Mit tehettem? Fecsegtem, s ez a tét és cél nélküli kibeszélés ép­pen arra volt jó, hogy szorongásaim oldódjanak, akárha egy pohárkával ittam volna, illetve, hogy a különc lány saját képzeletének lenyomataival ütköztesse 34

Next

/
Thumbnails
Contents