Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

Időnként kék traktorok érkeznek onnan, alig tudják vonszolni a szőlővel megrakott pótkocsit.

Minden barátom meghalt, eltűntek valahol, elpárologtak, mintha atomtámadásban pusztultak volna el, csak a fényképek maradtak. A vastag papír megsárgult, mint azok a csúf oklevelek, idétlenül mosolyognak rajta a megboldogultak. Ott vannak mind a fényképeken. Pista, pár hónappal a halála előtt, csípőre tett kézzel, hatalmas mellkasát kidüllesztve. Az is, aki kiment Argentínába, ott pedig nyoma veszett, talán valahol Bolíviában vagy Peruban lehet, meg az is, aki a háború utolsó napján veszett oda, amikor már mindenki azt hitte, hogy most már nem hal meg senki, és még az is, aki az ezer halálkanyar egyikében pusztult el, amikor az új versenyautóját járatta be, országos bajnok volt, pontosan így halnak meg a nagy bajnokok. Ott vannak mind a fényképeken, most is tudok róluk, emlékszem rájuk. És más sportolókra is emlékszem. A futónőre, aki évek óta bénultan fekszik, és egyik orvos sem tudja megmondani, miért, a legendás futóra, aki most rokkantkocsiban ül, mindkét lábát térdből amputálták, pedig annak idején gyorsabban rohant, mint a párduc, vagy arra a kapusra, aki már bevonult a történelembe, egy évvel az után halt meg, hogy levágták az egyik lábát. Vagy mindazokra, akik nyomorban, elfeledve haltak meg, és el kellett adniuk olimpiai érmeiket régiségkereskedőknek, és senki sem ismerte föl őket a metrón vagy a lepusztult önkiszolgáló éttermekben, a sorban tülekedő vagy az utcán lökdösődő emberek keresztülnéznek a nagy bokszolókon, akik már olyan gyengék, mint a vérszegény gyerekek, elfelejtették már a nevüket és a győzelmeiket is. Nekem viszont egyre biztosabb a járásom, mondja Béla, nagy lendülettel föláll, és egy pillanatra kibillen az egyensúlyából.

Volt egyszer egy barátom, huszonnyolc éves volt, amikor meghalt, mondja Béla. Lehet, hogy most ő is ágyban fekvő beteg lenne, mindkét lábát amputálták volna már, vagy híres edző, parlamenti képviselő, tiszteletbeli elnök lenne. Az is lehet, hogy ő vigyorogna ránk az utcán az oszlopokra ragasztott plakátokról, ő reklámozna a választások előtt valami elborult programot, vagy ő lenne a hon atyja, és minden állami ünnepen megtekintené a díszszemlét, fogadná a hódolatot, átadná a kitüntetéseket, megromlott hallása ellenére is örömmel venné az elismerő szavakat. Láthatjuk fényképein a családjával (a híres színésznőből lett feleség és két felnőtt gyerek - a lánya menő orvos, a fia nagy tudós, vegyész vagy fizikus) és kedves kutyájával (német juhász?, dobermann?, puli?). Persze az a legvalószínűbb, hogy egyszerű nyugdíjas lenne, nehezen járna, kikészült volna a megerőltető sporttevékenységtől. Talán itt ülne, és azt mondaná: volt egyszer egy barátom, Bélának hívták, nem tudom, mi lett vele, talán már meg is halt, most lenne hetvennégy éves.

Hetvennégy éves vagyok, mondja Béla, aznap már másodszor mesélte el ugyanazt a fél évszázados történetet, mert megesik néha, hogy elfelejti, miről beszélt egy perccel ezelőtt.

Pálfalvi Lajos fordítása

20