Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

köztársaság mellett, ő is velük tartott, még mindig szép volt és fiatal, tehát nem keltett bizalmat, csak vágyakat szított. És talán később került a fővárosba, amikor elbukott a köztársaság, és rendet csináltak az országban, pincémő lett egy lepusztult kocsmában, ahol a háború utáni lelki betegségekben szenvedő veteránok és munkások üldögéltek. Vagy fölvették cselédnek egy gazdag házba, bár ez kevésbé valószínű, és ott viszonya lett a kenyéradói fiával, ez persze nem is végződhetett másképp, csak úgy, hogy kitették az utcára, és vége lett a szépen induló szerelemnek. Jó téma egy formailag nem feltétlen igényes, de mily megható regényhez, biztos szép film lenne a történetből. Vagy mégis sikerült fölkapaszkodnia valahogy a két háború közti város elitjébe? Talán kiszúrták egy kabaréban, ahol a görlök között táncolt, felfigyelt rá valaki, akinek voltak kapcsolatai, belegyönyörödött abba a két szép szemébe, vagy az akkor még hollófekete hajába, esetleg volt valami megfoghatatlan az arckifejezésében, ami mindig erőt s egyúttal érzékiséget is jelent? Lehet, hogy kedvelt útitársnő lett, vasárnap elvitték kirándulni a városból, ment autózni, nyáron meg a folyóparton vagy a Margitszigeten piknikeztek. Lehet, hogy pisztolypárbajt vívtak érte? O persze ki tudta használni a helyzetet, ügyesen alakította az életét. Mivel tudta, hogy egy pillanat alatt elveszíthet mindent, pontosan meg kellett terveznie minden lépését, óvatosan haladt, mindig éber volt. Aztán, mint egy újabb influenzajárvány, jött a következő háború, ezt kissé bosszúsan és ijedten, ugyanakkor megértőén is fogadta, mintha feltétlen szükséges, jobban mondva elkerülhetetlen lenne. Végtére is csak kitalálták valamire azokat a tiszteket, akikkel az egész élete ösz- szefonódott, a piros arcú huszártól egészen a vadászpilótáig vagy a villámkarriert befutott vezérkari tisztig. De mire? Hát pontosan arra, hogy egy adott pillanatban elinduljanak a frontra, és ott úgy haljanak meg, ahogy azt férfiaktól elvárhatja az ember, büszkén és becsületben. Legalábbis ebben reménykedett. Hogy tiszthez méltó haláluk lesz. El sem tudta képzelni, hogy jajgatnak, ordítanak a rémülettől, utolsó erejüket összeszedve fohászkodnak az üdvözítőhöz egy híg latyakkal teli bombatölcsérben, egy lövedék letépte a lábukat, vagy végig fölhasította a hasüregüket, kiborítva a váratlanul kiszabaduló zsigereket. Gondolni sem akart arra, hogy hetekig haldokolnak a tetves tábori kórházakban, ki- cserepesedett ajakkal, több száz sebesült között, és apró termetű, sápadt ápolónők törölgetik a homlokukról a verítéket. A közlegények halnak meg így, nem az ő tisztjei. így haltak meg a költők és a festők, akiket volt alkalma megismerni, amikor vége lett a régi világnak, és sokan úgy döntöttek, mostantól az új világot dicsőítik dalaikkal és csalóka színekből, formákból összehozott kompozícióikkal. Ha még nem haltak bele a tüdőbajba, mert, mint észrevette, ebben a társadalmi rétegben igen népszerű volt ez a betegség. A háború után megint megpróbálta rendbe tenni az életét, bár nem voltak mellette a jól ismert férfiak. Amikor sorban állt kenyérért, azt hallotta, hogy elhurcolták a túlélőket valahová messze keletre, és nincs komoly esély arra, hogy rövid időn belül hazatérjenek, ha egyáltalán kiengedik őket valaha is. A Tallér utca környékére költözött, egy kis lakásban őrizte az emlékeit, néhány fényképet, a bizsut, amelyre senki sem áhítozott, talán még egy-két könyvet is. Pár ruhát, de azok már egyáltalán nem illettek az új divathoz. Mintha nem is igaziak lennének, hanem egy színhá18