Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 4. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Korcsog Balázs: József Attila és az új magyar líra
De ki az ... No, álljon meg a menet! Hogy értsük a „téged"-et, „engem"-et? Mintha egy rejtett birtokos eset fejtene ki a többes számból, jóllehet azt sem tudhatni, ki az alanya a mondatnak. Aki szól? Akikről szól? A nyelv hatalmasabb használóinál. És itt elenyészik a fölény. A költészet: anómia. Zsírkrétával vaktükörre krikszkrakszol időtöltés végett az emberfia „Az ember végül homokos" — sorvégen rímkényszerben, de nem okvetlenül. Én például buta fejemmel nem biccentek. Ezeknek? Igaz, nem is remélek, fejszesuhanás, ebben egyezünk. Ezüstös fejszemosoly játszik a nyárfa levelén. Nem az enyém. Nem Laci, én nem akartam, amire te rámentéi, a józsefattilai sínre. Odakecmeregni sem. Le kell szögeznem, hogy engem mint költőt csakis a költészet maga érdekel! Sem lángoszlop, sem vátesz (béljós), sem világítótorony nem vagyok. A versírás egyrészt magánpasszió, másrészt csak ehhez értek, ebből tudok úgy-ahogy megélni. A legkevésbé sem gondolom, hogy „engem sejdít a munkás teste, két merev mozdulat között", azt meg pláne nem, hogy „rám gondol szántván a paraszt." A költészetet nélkülözhetetlen luxusnak tartom. Soha nem fogadtam el a beszűkítő „költő vagyok" önmeghatározást. Sok minden egyéb is vagyok, többek között ember és polgár, zsidó, sváb, szerb, szlovák, apa, férj, adóalany, magánpolitikus, mesterszakács, vagyis nagyjából olyan vagyok, mint a többi ember. A költészet talán nem egyéb, mint a legalkalmatosabb kommunikációs csatorna, amelyen át szóba tudok elegyedni embertársaimmal. És éppen ezért úgyszólván más sem érdekel, mint hogy mi „a költészet maga". Ez munkaköri kötelességem. Ha meg tudnám válaszolni a kérdést, akkor letehetném a lantot, hiszen költőnek lenni nem egyéb, mint tudatosan fenntartani a problematikusság gyötrelmes állapotát. Vagyok, mit érdekelne Mikor nem írok verset: nem vagyok. Illetve úgy, mint hulla körme és haja, valami nő tovább, de nincsen valaki, 69
