Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Wernitzer Julianna: Néhány szó, mely egyenlőségjelet kap...
játszásának, találkozásának gondolata folytonosan újraelevenedik; benne a lehetőséggel, hogy mind a szerző, mind az olvasó egy pillanat alatt másként érthesse önmagát és a világot. E módszer a felismerés és megértés egyfajta intuitív módját is felkínálja. A szerző különös figyelmet szentel a regényről való elméleti (pár)beszédnek, figyelemmel kíséri esszéiben útját, foglalkoztatja múltja, jelene és jövője, ám mindig a gyakorlat, saját írói gyakorlata szemszögéből teszi mérlegre a regény történeti és poétikai alakulásait, változásait. Számára a Rocinante nevű ló és lovasa maga a regény mítosza: „Mint akik önmaguk kadáverén tántorognak át. Regényíróként figyelem a tántorgást, de nem a regényről kívánok itt beszélni" - írja a Rocinante nyomában című esszékötetében. „Utonlétének formaváltozásain át az emberi helyzet változásairól próbálok néhány gondolatot elmondani." A szerző olyan fontosnak érzi e problematikát, hogy a könyv címadó írása más köteteiben is feltűnik (A regény jövője). Ha Sándor Iván a regényről beszél, az „én"-vesztésről és annak konzekvenciáiról is szól, hiszen éppen e mai kor szerepekbe kényszerült, olykor szerepét vesztett „hősének" sorsa foglalkoztatja leginkább. Megállapítja, hogy a ma regényében mintha maga Dulcinea ülne Rocinante nyergében. „Miért?" - teszi fel a kérdést. „Mert ő az, akiről nem tudjuk, ki is, azt sem tudjuk, hogy van-e valójában, vagy nincs, álmodjuk-e vagy elgondoljuk. (...) Nem is az a fontos, hogy meg tudjuk határozni, hanem az, hogy megtestesül benne a korszak változó »lénye«, a személyiség átláthatatlansága, mint veszendőségének »időszerű« stációja, s mindaz, amit erről érzünk, gondolunk, álmodunk, őrzünk, elveszítünk, visszakövetelünk." Világ - én - regény: Sándor Iván műveinek központi témája az individuum, az „Én" centrumból való kimozdulása és annak következményei a regényben, az én-vesztés problematikája. Mind prózai, mind elméleti igényű műveiben megjelenő lényegi kérdés, hogy vajon mi kerül, kerül-e egyáltalán valami az „Én" helyére, illetőleg kifejezhető-e még bárkin keresztül valamiféle érvényes igazság. A szerző szerint a regényben inkább az én „erodálódásáról", „osztódásáról" van szó, az eltűnt idő és Proust nyomán jelennek meg a regény ontológiai centrumában az „erodálódó Én" különböző változatai. Esszéiben néhány típussal külön is foglalkozik a szerző: a tulajdonságok nélküli személy, az értékvesztést reprezentáló személy, az eltűnő személy, a kreatúra, az önmentés zátonyán roncsolódó személy, az önmagát felszámoló személy, a vak úton- járás stációin botorkáló személy típusával, különböző regényírói utakat, magatartásokat mutat be (többek között Kafka, Musil, Broch, Borges, Beckett írói módszerét elemezve). A Későre jár, barátaim... című írásában a világ - én - regény viszonyát vizsgálva Mészöly Miklós kapcsán a következőket jegyzi meg: „Mikor az európai irodalom (akkori) új eredményeit meghonosítja a magyar prózaírásban, több »elkerült« regénykorszakon lép át. Az a poétikai arzenál, amely Proust, Joyce, Virginia Woolf, Kafka óta a magyar regényben lényegileg felhasználatlan maradt, nem kizárólag a saját tradícióhoz képest másféle lehetőségek kihagyása volt, hanem annak a fel nem ismerése, amivel az európai regény már a század elején szembenézett, amikor centrumába állította az Én veszendőségét mint a kor nagy történetét, és ehhez kidolgozta az Időnek mint 67
