Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Tarján Tamás: Az éleslátó
att is érdemes a könyveit forgatni -, de a járt utakat nem neki találták ki. Lehetséges, hogy ő, a színházi ember, azért hagyott fel viszonylag hamar a drámaírással, mert bár öt bemutatott színművének szinte mindegyike elütött kora drámamodelljeitől, a vitadráma - vagy akár esszédráma - megcélzott terepén (bizonyos írástechnikai problémák vagy dilemmák folytán is) csekélyebb hatékonysággal jelenhetett meg mindaz, ami majd regény és esszé (időnként az esszéregény és a regényes esszé) műfajaiban felragyog nála. A saját darabjairól - amikor azokat egyszer Füst Milán firtatta, témájukra, sikerükre kérdezett - Sándor Iván azt vallotta (akkor még csak három témát említve: Kölcsey sorsát, a háborús lágereket, ötvenhatot): „...sikerem ugyan nemigen volt, de legalább nekem se tetszik már, amit írtam". Jóval később az önvallomás úgy finomodott, hogy az öt premierből kettőről maradtak jó emlékek. Valóban a Tiszaeszlár (Miskolci Nemzeti Színház, 1967. március 10.; rendezte: Lendvay Ferenc) és Az áldozat hegyén (Pécsi Nemzeti Színház, 1973. december 21.; rendezte: Dobai Vilmos) a két legjobb drámája (az utóbbi eleven képszerűséggel él bennem - igaz, még a szereplők nevéből sütő didakszisa is: a párttitkár: Árva; a magyar-szovjet fiatal katona: Kozák; a parasztember: Árendás bácsi; a „megfeszítésre" szánt, ártatlan, ifjú hősnő: Krisztina). A pécsi előadás mélyreható, elismerő elemzését (a Színház hasábjain) Bécsy Tamás azzal kezdte, hogy író és műve „nagyon fontos irányba tett jelentős lépést". Az irány szemléletileg volt fontos, a lépés esztétikailag volt jelentős. Tehát Az áldozat hegyén nem valamely „külső" okból, hanem saját művészi jogán keltett figyelmet (eltérően mondjuk a Két nemzedéktől, melynek „ürügyén" 1961-ben az Élet és Irodalom egyik lapszámának korántsem tartalmatlan, ám feszélyezően korfüggő vezércikke íródott, Sándor Iván alkotását egy attól idegen közegbe vonva). Ámbátor nem látunk be a műhelyébe, nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, Sándor Iván mintha végleges búcsút vett volna - szép emlékek ide, dicséretek oda - a drámai műnemtől (nem egyedüliként azon íróink közül, akik a színházban is letették a névjegyüket). Mivel maga a szerző tudtommal sosem sopánkodott ezen elfordulás, a drámaírói vállalkozás megszakadása miatt, mi, prózájának hívei se tegyük. (Az azért érdekes véletlen, hogy a Két nemzedék 1961-ben ugyanazt a címet kapta, amelyet Sándor Iván egyik kedves írója, Németh László 1970-ben írt az életműsorozatába foglalt - a Nyugat nemzedékeit pásztázó - tanulmánykötetének homlokára. A Németh László üdvtana, Sándor Iván 1981-es könyve a Németh-szakirodalmat gyarapító évtizedek és a polémiákat is hozó születési centenárium rengeteg publikációja után még mindig a legkorszerűbb források közé számít. Itt az üdvtan a „másképp", illetve az, amit a kifejezés értelmezése rejt.) Sándor Iván komoly író. Ha a tévéműsorról írt - esetleg arról is „másképpen": A televízióról másképpen, Film Színház Muzsika, 1985. IX. 28. -, ha az egyik Latinovits-könyvről, ha a modem drámáról, ha a Brecht-élményről, ha a regény válaszútjairól: komolysága mindig a gondolkodó méltóságának lényegi elemévé nemesedik, súlyosbodik. 1970-ben, negyvenévesen ezt írta lapjába: „A nevettetéssel sosem volt szerencsém. Egyetlen félbemaradt komédiám első felvonása a bizonyíték rá - persze csak önmagam előtt -, hogy ami tellett tőlem, azt ezen a téren is megpróbáltam". Meglehet, nem haszontalan, ha Sándor Iván legritkábban méltatott adottságát: humorát visszaiktatjuk jogaiba. Egyik-másik régi színikritikája ma egyenesen kajánnak hat. Humora azonban - legjellemzőbb képességének: minden textusában megmutatkozó éleslátásának lappangó részeként - inkább filozofikus derű, világot értelmező-reflektáló félmosoly. Ahogy a Quo vadis, Thalia? verőfényébe és rivaldafényébe beleolvad. Ahogy az M. L. eseteiben megcsillan. Ahogy a Drága Liv legtragikusabb jeleneteit ellenpontozza. A drámaírói tollat réges-rég letette, a színházművészet produktumaitól is búcsúzko- dott egyszer-egyszer Sándor Iván (a Quo vadis... felütésében ekként: „...az utóbbi években már nem izgat eléggé a színház. Nem azt mondom, hogy meg sem érint; »nem izgat« 38
