Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Tarján Tamás: Az éleslátó

munkára". E mondat variánsai a mai napig ott lüktetnek a tollában. Ha kell, önmagát is kárhoztatja az elméleti elmélyültség hiányosságai miatt. Amikor egy-egy műben, disputában, szituációban a történeti, bölcseleti tájékozódás mulasztásait, a konklúziók halogatását, a felszíni beszédet, az indulati logikát, a „meg nem gondolt gondolat" veszedelmeit észleli, mindig felemeli a szavát.

Felemeli? Pontatlan a kifejezés. Sándor Ivánt sosem a hangosság - mindig a nyomaték jellemezte. Élőszóban és írásban is a tagolt, józan, halk érvelés dinamikájára bízza magát. (Ez a tónus oly karakteres, olyannyira specifikus a mimikája és az ortográfiája is, hogy jómagam - lévén, Reményi József Tamással együtt, nem pusztán hűséges olvasója, de időnként gonoszkodó „karinthkaturistája" is - paródiákban ezt a sajátszerűséget igyekeztem az eltúlzás eszközeivel felidézni.) Regényíróként, esszéistaként egyaránt az alapkérdések nyomába szegődik. Fontos, vissza-visszatérő szava ez (lapjában 1965. április 9-én, a Közjáték Vichyben „fullasztóan izgalmas" vígszínházi előadásának a színészeket tanítanivaló egyszerűséggel, pontossággal - szerepük, s nem személyük alapján - portretírozó Arthur Miller-elemzésében nagyjából a holokauszt értelmezhetősége és értelmezendősége, ez az egyszerre történelmi és morális feladat lett alapkérdéssé. Ma a Daniellával a vonaton múltat és jelent kibontó fejezetei - A tetthely megközelítése (Egy nyomozás krónikája) című, 1944 novemberében-decemberében Budapesten játszódó regény regényes kommentárjai - (többek között) az egyik regénymottót mozgatják „alapkérdésként" a regényregény mottójának funkciójában: „Mint jól tudjuk, egy holttest történetet rejt magában" (Geoffrey Hartman).

Az alapkérdések makacs újragondolása, a provokált, a teoretikus, a meditativ válaszok újraírása: az analízis változó, mégis egy jellege az írói oeuvre tipikus, szerencsés vonása. A Sándor Iván vélekedése szerint rosszul feltett alapkérdések, a kérdésként elsikkadt talányok nem kerülhetnek elégszer terítékre. A közelmúltban legkevesebb három helyen beszélt arról, hogy a Nem félünk a farkastól a Radnóti Miklós Színházban tartott, Gothár Péter rendezte új premierje - évtizedekkel Lengyel György más szöveggel és más hangoltsággal kitűnő munkája, a Madách emlékezetes repertoárdarabja után - mint operált ki Edward Albee textusából olyan vonatkozásokat, melyekben az európai kultúra, az ezen a kontinensen otthonos szellemi egyén tetszeleghetne (mindez Albee, a „túlvilági" Örkény István és bele-beleszóló internetes „vendéglátójuk" diskurzusává kerekítve mesteri adalék az Egyperces novellák sokperces újólagos prezentálásához is). Amikor Jordán Tamást a Nemzeti Színház vezérigazgatójává nevezték ki, Sándor Iván a 168 Óra hasábjain nyűt levélben kívánt neki sok sikert - hogy a kérdőjelek közé csalogassa az első eufórikus pillanatokban tán felkiáltójelek közt élő direktort, „...a jövő nem organizáció, fesztiválok, vendégjátékok kérdése" - írta arról, mi minden nem alapkérdés. S aztán jött a sor- jáztatás - benne a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, a Hamletet könyvnyi terjedelemben - kissé az Örkényi „Éljen a kérdőjel, vesszen a pont!" módozataival - végigkövető szerző vesszőparipáival, melyeknek ficánkolásában nincs pejoráló árnyalat, nem a „rögeszmés" ismétlés fogalmaztatja őket: „Amikor száz éve elvégzetlen feladatokat, a korszak igényelte szellemi-művészi horizontot, a tradíciókhoz való szubverzív viszony kialakítását említettem, például arra gondoltam: százötven év kevésnek bizonyult annak a felismerésére, hogy Az ember tragédiájának poétikai centrumában a magát önismerő egyéniségként megalkotni képtelen, a mások által való vezetettségből kitörni nem tudó, örökösen függő helyzetű »gyermeki« Én drámája áll; például arra gondoltam, hogy a színház energiáit mindig inkább a Bánk bán dramaturgiai problémái emésztették fel, ahelyett, hogy észrevette volna: a szereplők örökösen elbeszélnek egymás mellett, nincs kontaktus közöttük, vagy észrevette volna, hogy a magyar drámairodalom legszebb nőalakja, Melinda: idegen, meráni.

36