Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Bazsányi Sándor: „...Fenséges az örvénylés...”

nyugatira, akár a nyugatiról a keletire. Akár felfigyelt rá, akár nem. Akár azért figyelt fel rá, mert olyan idegen, akár azért, mert olyan ismerős. Akár azért nem figyelt fel rá, mert már megszokta, akár azért, mert még észre venni sem volt ideje. Sándor Iván, illetve regényhőse - bármelyikünk megtehetné - megáll és szétnéz. Megpróbálja a már-nem-egyszer-látottat úgy nézni, ahogyan még eddig soha: saját jelenvilágunk szimbolikus-archetipikus fenoménjaként, ámde nem a borongóan ködös lényeglátás elnagyolt hübriszével, hanem a prózájára jellemző strukturális pontossággal. A megnevező és a viszonyt jelölő szavak együttműködésének térképészeti látványművészetével: „...kanyargó utak metszéspontjánál..."; „Négy irányból rohamozzák..."; „...nyolc lépcső ontja..."; „Négyfelől négy épület (...) keríti be a tömeget..."; „...az érzékelhetetlen lent és fent között...". S mindez a hétköznap esti örvény lésben tovatűnő pillanat felmutatásának, mondhatni esztétikai megörökítésének jegyében: fenséges örvénylésként.

Persze Sándor Iván egyéb munkáiból, például esszéiből is kiderül, hogy nem csak ilyesféle helyszíneket ismer. Nemcsak az örvénylés fensége nyűgözi le, hanem az önmagában, a látás és láttatás kitüntető módja nélkül is érvényes, mert mozdulatlan természeti jelenség, mondjuk a Balaton-felvidéki tanúhegyek egyi- ke-másika:

„Innen, a Badacsony északi lejtőjéről, háttal a bazaltfalnak, arccal a Tapolcai-medencének, alkonyatkor elvakítja a szemet a hegyek mögött lenyugvó nap. Mintha a végére értünk volna... Mintha befejeződne... Am egyszer csak néhány másodpercre felparázslik az ég alja, és a napnyugta utáni fény mindent megvilágít."

Lehet, hogy a mozdulatlanságot fokozó „napnyugta utáni fény" időmozzanata, a természet fenséges retinális emléke sugárzik szét a nagyvárosi látványon is, rávilágítva annak sajátosan, örvénylőén fenséges voltára. Hiszen végül is ugyanaz a szem látja mindkettőt, ugyanaz a szemlélet hozza őket vonatkozásba egymással - s velünk, olvasókkal, akik így lehetőséget kapunk a szélesre feszített horizont elsajátítására. Látás- és beszédmódunk tágítására.

Eza tágasság Sándor Iván életművében lépten-nyomon tetten érhető, akár annak tematikus gazdagságában, akár műfaji sokszínűségében. Mely gazdagság és sokszínűség persze nem egyfajta eklektikus túlhabzást és tarkaságot jelent. Akár meg is vonhatjuk a határokat, először tematikus értelemben: Sándor Iván a modern ember személyes-közösségi önértelmezését mélyíti történeti-térségi és bölcseleti-általános keretek között; majd műfaji tekintetben: pályája egyfajta váltógazdálkodás a végtelenül tudatos regénybeszéd és szépirodalmi igényességű esszé sokszor egymást tükröző szólamai között. Sándor Iván művének kétszeresen rétegzett kettőssége, tematikus-műfaji kétszerkettője megtanít minket számolni, pontosabban megtanít minket számolni és számítani: számolni mindazzal, ami a mi világunkba tartozik, Tiszaeszlártól Kertész Imre Nobel-díjáig, a Badacsonytól az Árpád hídig; és számítani arra, ami mindebből a figyelmes tekintetnek adódik, a figyelmes tekintetnek adatik: a hol mozdulatlan, hol örvénylő fenségességre.

30