Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Kudelász Nóbel: Márton, az atka

ban kuporogva Márton éjszakákat átvirrasztott arra gondolva, hogy hazudott. Életében először, és visszavonhatatlanul. Éjszakákat átvirrasztott mély önmagába tekintéssel, amelyet reménytelen ötlethajszákkal szakított meg, megpróbálván egy halvány ötletecskét bár kicsiholni magából, egy vékonyka fogódzót, amely azonban elegendő lett volna ahhoz, hogy újra írni kezdjen. Érezte, tudta, hogy bármit írna, elfogadnák.

Nem ment. Arra hivatkozva, hogy ír, csak minden második napon találkozott tanítványaival. A találkozások néhány hét leforgása alatt teljesen rendszertelenné váltak. Miközben Márton fájós hátát és rémületét próbálta orvosolni az asztalrepedés mélyén, mindenki arról beszélt az irodalmi berkekben, hogy a Mester alkot, és az elsőnél is nagyszerűbb munkával rukkol elő rövidesen.

Az atkák élete nem hosszú. Épp addig tart, amíg kell, az emberélethez viszonyítva azonban nagyon, nagyon rövid. A három évet megélt példány már matuzsálemnek számít. Márton egyre kétségbeesettebb próbálkozásai idején már két hónappal meghaladta a kétéves kort. Öregnek számított. Remetéhez illő élete folytán tartózkodott minden természetű élvezettől, meg se nősült, és csak két alkalmat tartott számon, még fiatalkorából, amikor sikeres látogatást tett a korántsem feddhetetlen erkölcsű atkalányok lakta szardíniásdobozban. Egészsége jó volt, de a sok utazás kikészítette a hátát, és az utóbbi idők álmatlan éjszakái és rémült inspirációkeresései miatt lábai enyhén megroggyantak és a jobb oldala zsibbadni kezdett. Emiatt már nehezebben tudott felkapaszkodni a reggeli pókra - de ezzel megvolt a kifogás a tanítványok kerülésére is. Jobbára otthon ült. Egyetlen drámakísérletét összetépte, mert nem tudta eldönteni, hogy a névlistán feltüntetettek közül végül ki legyen a főszereplő. Nem sokkal színműve lecserélése után már átkozta azt a pillanatot, amikor engedett az írás kényszerének. Kifogyott az élelemből is, látogatóitól pedig - akik az utóbbi időben egyre inkább elmaradoztak, végül csak a postás maradt, aki életjáradékát és a téveteg, elkésett méltatásokat kihordta - nem merte kérni, hogy hozzanak valami harap- nivalót. A repedés korhadékát már kiette, ahhoz pedig már gyengék voltak a szájszervei, hogy a keményebb fának nekibátorodjon.

Lassanként elmajszolta összetépett drámakísérletét. „Hol volt az eszed, Márton - korholta magát -, hol volt az eszed, amikor tollat ragadtál! Nem írónak születtél. Talán nem is atkának kellett volna születned." Többször is elhatározta, hogy nem próbálkozik, hogy ír a színigazgatónak és bevallja: nem megy, nem tud írni, mondjanak le a dolgokról, de végül mindig lebeszélte magát erről. Elal- vás előtt látta magát, amint lázasan ír, amint ott ül újabb, sikeres darabjának bemutatóján, amint átveszi az Aranytollat, immár másodízben, látta magát, amint az íróasztal repedése előtt ül egy nyugszéken és interjúkat ad, amint elgondolkodva, élete sikerét összegezve a távolba mered, látszólag tudomást sem véve a hírlapfotósok hadáról, akik lázasan keresik a legmegfelelőbb szöget a Mester ré- vedő arcának hiteles megörökítésére. Még faragott keretet is képzelt a kép köré. Nyugodtan aludt el, mosolyogva - már amennyire egy poratka mosolyogni tud.

A teljes megnyugvás ok nélkül és váratlanul érkezett, de általa Márton a valaha élt poratkák talán legboldogabbika lett. Egy reggelen, miután elsüllyedt próbálkozásának utolsó darabkáit csócsálta nehezen mozgó száj szervével, a re9