Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - A napnyugta utáni fényben

gű irodalomtörténész volt.) Béládi számára fontosak voltak a hivatalos irodalompolitika által tiltott-tűrt munkák. Mindenekelőtt Mészöly életműve mellett állt ki. De Esterházyra és más akkori fiatalokra is ráirányította a figyelmet. Domokos a Nyugat második-harmadik-negyedik nemzedékének értő kritikusa volt. A hatvanas évek egyik, számára rokonszenves vonulatát úgy védte, hogy a „szocialista realizmus" esztétikailag értelmezhetetlen irányzatával szemben „igazmondó realistának" keresztelte el a képviselőit. A posztmodern prózával szemben mellettük állt ki. Idővel megenyhült, de az új irodalom jelentős alakjának, Krasznahorkainak első - szerintem legjelentősebb - regényét például elutasította.

Minderről azért érdemes említést tenni, mert a múlt század végi magyar irodalomból éppen akkor hiányzott egy olyan irodalomtörténész-kritikus, amikor magában az irodalomban kezdtek cserélődni a váltók. Ezt a hiányt töltötte be a fiatal Balassa. Jól ismert, hogy milyen eldöntő lett a szerepe a magyar irodalom további útjára. Jól ismert az is, hogy az induló posztmodem mögött, megtalálva a Nyugat- nemzedékkel való folyamatosságot is, milyen jelentősek a Mészölyről, Mándyról, Ottlikról, Örkényről, Pilinszkyről, Nemes Nagy Ágnesről, visszamenőleg Babitsról, Kosztolányiról, Krúdyról és pályája végén Móriczról írt munkái. Az is ismert, hogy a posztnak ő úgy lett a pápája, hogy közben Nádas Péter, Lengyel Péter és mások egyáltalán nem a poszthoz sorolható műveire is hatással volt.

Kánonformáló egyéniséggé nőtt fel, ám ebben a helyzetében több ponton is érték bírálatok. Olyan társadalom-irodalomtörténeti korszakban kellett „helyet csinálnia" a mai magyar irodalom legjobbjainak a politikai-esztétikai ellenszélben, amikor ez a munka radikális, nemegyszer agresszivitásba is átcsúszó küzdelmet jelentett. A mást hozás olyan „avantgárdszerű" radikalizmus volt elv- ben-nyelvben, amely a művészi váltóátállításokat mindig is kísérte a világkultúrában.- Köztudott, hogy újabb évtizedek után a kilencvenes évek közepétől újabb, az Ön szavával, váltóátállítások történtek. Hogyan reagált ezekre Balassa?- Amikor úgy érezte, feladatának megfelelt, sűrűn hangoztatta, hogy ki mindenkinek a művei voltak részei az irodalomnak az általa preferáltaké mellett is, akikkel ő korábban nem, vagy nem kellőképpen foglalkozott. Legalább fél tucat nevet sorolt fel, akikről még írni kívánt. Bizony ő volt az egyetlen, aki elismerte, hogy például Kertész Imrére is elkésve figyelt fel. Voltak, akik ugyancsak ki- lencventől kezdtek Kertésszel foglalkozni, ám a Nobel-díj idején nem szívesen néztek szembe azzal, hogy korábban több mint másfél évtizedig nem méltatták elég figyelemre.

Nem kizárólag az úgynevezett nyelv-referencialitás divatvitája mögött húzódó valóságos poétikai formaváltozások átértelmezését követelte meg az (újra) változó irodalmi korszak. Balassa felismerte azt, hogy mindezek mögött az utániság már említett dichotómiái húzódnak. Újabb határ (Tarkovszkij zónájához hasonlóan) a (megint) másféle „utoljára", ami azonban nem vég, ám amelyben két évtized elmúltával újra fel kell tenni a kérdést, hogy ugyanis az irodalom olyan entitás-e (még!), amelyben sorsunk ittléte szempontjából valami döntően megtörténhet.

9