Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Kudelász Nóbel: Márton, az atka
Az utóbbi időben látogatásának pontosabb oka is volt ennél: a hosszas tapasztalatszerzés után Márton végül, ráérő óráiban írt egy három felvonásos darabot, amelyet nem kis meglepetésére kitörő örömmel fogadott a társulat vezetősége. Azonnal el is kezdték a próbákat. Márton szabadkozott, zavartan állt egyik pár lábáról a másikra a kulisszák mögött, mondván, hogy ez amolyan műhelyforgács, és hogy ne fáradjanak vele, mert biztos úgyis megbukna, de látván, hogy a színészek, díszletesek, rendezők és segédrendezők elrohannak mellette sietős dolgukra, és az a sok sietős dolog mind az ő irományát érintette, végül vállát vonogatva beletörődött. Ott állt a színfalak mögött, figyelte a színészeket, és nagyokat bólogatott, ha a rendező hozzálépett egy-egy újabb dramaturgiai ötlettel. A darab bemutatóján is ott állt, izzadt, topogott, és négyszer is ki kellett mennie a vécére. Amikor lement a függöny, és egy másodpercig még csend volt, azt hitte, hogy nem jut onnan ki élve, a darab megbukott, és ő belehal a szégyenbe. De kiderült, hogy a közönség teljesen elképedt a darab miatt, és csak kis idő elteltével kezdett tapsolni. Ekkor azonban megremegett az írógép, akkora tapsvihar és bravózás kerekedett, Márton a díszlet hasadékán kilesve látta, hogy mindenki áll és veszettül csapkod minden szabadon maradt lábával. A színészek tizenötször jöttek vissza, ezúttal Mártont is magukkal rántva, aki úgy meg volt ijedve a sok fénytől és a pillanat varázslatos erejétől, hogy támogatni kellett. Bólogatott, el-elmosolyodott, intett is egyet, aztán lement az utolsó függöny is. Kis szíve, amely nem volt szokva az ilyen nagy dolgokhoz, csak lassanként csillapodott, az előadást követő fogadáson ráadásul mintha az egész kolónia kezet akart volna rázni vele. Azon a néhány tanítványon kívül, akikkel naponta találkozott, szinte mindenkinek újdonság volt, hogy létezik, összecsapták mellső pár lábukat, és úgy mosolyogtak rá. „Nahát, hol rejtegette magát eddig?!" Ivott is egy kicsit, szokásától eltérően, és úgy megfájdult a feje, hogy hazavitette magát. „Persze, lehet, hogy csak megjátszotta magát, ki igazodik el ezeken a nagy lángelméken...?" - mondogatták egyesek. Mert bizony a rajongókon kívül már sikere első pillanataitól kezdve számos irigye is támadt Mártonnak, de még azok is elismerték, hogy színműve zseniális. Jólesett neki az elismerés. Néhány hónap leforgása alatt minden lehetséges irodalmi díjat összegyűjtött, koszorút is kapott a darab versbetéteiért. Megkapta a legnagyobb elismerésnek számító Aranytollat is, amelyet pirulva, mind a hat lábán topogva vett át, az izgalomtól annyira rájött a szükség. Megválasztották az Atka írószövetség örökös tagjának, magas életjáradékot utaltak ki neki, és fölajánlottak egy svéd gyufadobozt is a dívány lankás ülőrészén, melyre szerény hasadékát cserélhetné. Márton ez utóbbit visszautasította, mondván, hogy az íróasztalban lakni nagyon inspiráló dolog, meg aztán egy lakhelyváltoztatás az ő korában már nagyon macerás művelet. Tanítványai továbbra is fölkeresték, sőt, egyre nagyobb számban jöttek hozzá fiatal, tudásvágytól égő atkák, és Márton csak akkor értette meg, hogy a régi szokástól eltérően most miért jegyzetelnek, amikor észrevette, hogy a boltokban egymás mellett sorakoznak az újabbnál újabb párbeszédkötetek, amelyek az állítólag közte és tanítványai közt folyt irodalmi vitákat örökítették meg az utókornak. 7
