Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Fehér Zoltán: Mivé levél cángó-magyar?

kedd). Érdekes, hogy ennek eredetét Szent Istvánhoz vagy Lászlóhoz kötik szép történeti mondájukkal. Valamikor szokásban volt e két napon, hogy a legények női ruhában jelentek meg a mulatságon. Farsang farkán néhol háromnapos dínom-dánom járta, s ilyenkor táncolták a serketáncot. Vannak emlékei a farsang végén eljátszott jelképes küzdelemnek, amelyben az ínség és a bőség verekedett egymással. A nagyböjt aztán olyan szigorú volt már Bandinus feljegyzése szerint is, hogy nemcsak pénteken és szombaton, de szerdán is tartózkodtak a zsíros és húsos ételektől. A nagyhétre való lelki felkészülést szolgálták a gyakori templomi ájtatoskodá- sok és az úgynevezett pénteki imádságok, archaikus apokrif imádságaink legszebbjei. A csángók konzervatív felfogásuk miatt nehezen fogadják el az egyházi újításokat, például a fehér ételek (tejtermékek, tojás) feloldását a böjti táplálkozás tilalma alól, vagy azt, hogy böjti vasárnapokon is fogyasztható hús. Halász Péter leírja azokat az ételeket, amelyeket a negyven napos szigorú böjtben fogyaszthattak a moldvai katolikusok. A hamvazkodás anyaga néhol a régi temetői keresztek hamujából készült. Ilyenkor kifőzték a fődből készült cserépedényeket, nem dolgoztak, ettől kezdve megszűnt a fonó, a tánc. Az előírások és tilalmak a húsvét közeledtével egyre sűrűsödnek, így van ez a virághéten, s még inkább a nagyhéten... A nagyhétnek különösen a szerdájától történik sokminden. Figyelmet érdemelnek a nagycsütörtökön festett, írott hímes tojások, mint népművészetünk reprezentatív alkotásai. Húsvét vasárnapi szokás az újvíz hozása. A magyar néprajzi irdalom nem tudott róla, de Halász Péter a húsvét hétfői locsol- kodásnak is nyomaira bukkant, hisz élő gyakorlat volt a vízbevető hétfő. A húsvét utáni vasárnapot az ehhez kapcsolódó szokásról mátkázó vasárnapnak nevezik.

A kötet utolsó tanulmánya, A vízbevető hétfő, a már 1544-ből ismert és Bőd Péter által 1786- ban is említett népszokással foglalkozik. Néhány évtizeddel ezelőtt egy sor Tatros menti faluban még eleven gyakorlat volt. Ezt szokást az ortodox románok soha nem ismerték. Halász Péter párhuzamba állítja a magyar nyelvterületen elterjedt locsolkodással, s nemcsak a szokást, de a hozzá fűződő mondókákat, verseket is közli.

Én úgy vagyok mér régóta a néprajzi könyvekkel, hogy azok számomra témájukkal azonosak. Házi könyvtáramban ott sorakozik vászonba vagy papírba kötve a történelmi Magyarország. Ha megszerzek például egy Nagy Czirok Lászlót, s elolvasása után a könyvespolcomra teszem, azt érzem, akkor már enyém a Kiskunság. Az enyém, mert megismertem földjét, népét, történetét, kultúráját, lelkét, azonosultam vele, gazdagodtam általa és meg is szerettem. Orbán Balázzsal, Kós Károllyal a Székelyföld vagy Kalotaszeg válik belső tulajdonommá. Néhai jó Domokos Pál Péter bátyánk írta, úgy a születésem táján 1931-ben egy, a Szeret kompján történő kora hajnali átkelésére emlékezve: A folyó közepén olyan gondolataim támadtak, hogy hány millió és millió ember pihen e percekben fűtött lakásában, nem törődik a világ folyásával, és én az idegen földön, hidegben, fázva bolyongok csak azért, hogy egy fajtámból valót lássak, vele beszélhessek. Hála Istennek, mindig akadnak efféle emberek, még Domokos Pál Péter után is, mint Halász Péter, aki életét teszi arra, hogy kutassa a csángó-magyarokat, hogy gazdagítsa ezáltal is a tudományt és nemzeti önismeretünket

Remélem, hogy ez a könyv nem a moldvai magyarság írásban megmaradt emlékműve lesz könyvtárak polcain porosodva, nem afféle fejfa, amely előtt időnként megállunk és megille- tődve fejet hajtunk saját sorsunk példáját látván egy olyan népcsoportban, amelyen immár beteljesedett Ady jóslata. Azt szeretném, ha példát adna, ha életfa lenne, s belőle friss ágai nőhetnének a magyar jövendőnek.

99