Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bende József: „Valami idegen”
nyelvén írja és publikálja népszerű regényeit. Bátori Miklós (1919-1992) 1956-ban került (másodszor) Párizsba, ahol évekig a fent említett folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, 1965 után már kizárólag franciául írt regényeket. A szintén ötvenhatos Ferdinandy György (1935) franciául kezdett írni, majd néhány év után a kétnyelvűség mellett döntött. 1956-ban került Svájcba Ágota Kristóf (1935) is: magyar nyelvű verseit a párizsi Irodalmi Újságban közölte rendszeresen, a hetvenes évektől kezdve franciául írja színdarabjait és regényeit. Tardos Tibor (1918-2004) már első emigrációja idején, a negyvenes években publikált néhány francia nyelvű kötetet, 1963-ban pedig franciául írt kézirattal érkezett Párizsba (L'intérieur du spectre), majd saját írásait fordította franciáról magyarra, illetve magyarról franciára. A névsort tovább folytathatnánk az utóbbi egy-két évtizedben feltűnt szerzőkkel (Ana Novae, Katalin Molnár, Éva Almassy). Kétségtelen, hogy az itt felsorolt szerzők nagyban különböznek egymástól. Egyéni életpályájuk, írói önértelmezésük és műveik jelölik ki helyüket a magyar, a francia vagy éppen a francia nyelvű svájci irodalomban. (Jegyezzük meg, hogy a francia kritika meglehetősen bizonytalan velük szemben: némelyiküket francia, másokat pedig általában magyar íróként kezelnek, néha még az olyan végleges nyelvváltókat is, akikről a hazai irodalomtörténet-írás már „lemondott", s már ők is francia írónak vallják magukat.1) Sajátos írói pályafutásuknak megfelelően életműveik vizsgálatához speciális szempontokat kell figyelembe vennünk. Esetükben a francia, illetve frankofon irodalmi tanulmányok és a magyar, valamint a nyugati magyar irodalomra vonatkozó kutatások szorosan összefonódnak. Különösen fontos figyelembe venni a frankofon irodalmi tanulmányok egyéni írói frankofóniára vonatkozó megállapításait,2 amelyek olyan franciául (is) író, de idegen anyanyelvű, nem frankofon országokból származó szerzőkre vonatkoznak, mint például Istrati, Tzara, Ionesco, Cioran, Beckett, Semprun, Arrabal, Bianciotti, mert e csoportban elhelyezhetők a magyar anyanyelvű, franciául író szerzők is. Ily módon az egymástól olyannyira eltérő művek közös problémafelvetéseire figyelve megvizsgálhatjuk az 1945 utáni magyar-francia írói kétnyelvűség és nyelvváltás legáltalánosabb kérdéseit.3 * A természetes nyelvi közegtől való elszakítottság, az emigráció, ahol a hétköznapi használati nyelv nem esik egybe az anyanyelvvel, elkerülhetetlenül egyéni kétnyelvűséghez vezet. A kétnyelvűség maga is meglehetősen problematikus jelenség. Kérdéses, mikor beszélhetünk diglossziáról és mikor kétnyelvűségről. A tulajdonképpeni kétnyelvűség két nyelv tökéletes (általában már gyermekkorban történő) elsajátítását és használatát feltételezi, anélkül, hogy az egyik uralná a másikat. De már két korán elsajátított nyelv között is hierarchikus különbségek lehetnek: a látszólag leginkább kiegyensúlyozott kétnyelvűség esetében is az egyik nyelv általában fontosabb szerepet tölt be a másiknál, mintegy „fölébe kerül", ha nem is az ismeret, a kompetencia szintjén, de érzelmileg nagy valószínűséggel. Felnőttkorban kialakult kétnyelvűség esetén pedig a személyiség egyes szegmentumai (elsősorban az érzelmi megnyilvánulások) mindenképpen erősebben kötődnek az első, a tulajdonképpeni anyanyelvhez.4 A két nyelvben rejlő kulturális utalásrendszerek, a két nyelv hivatkozási rendszerei és asszociációi néha nem ötvöződnek harmonikus egésszé, ami a kulturális identitás elbizonytalanodását idézheti elő. Főleg egy nyelv késői megtanulása vezethez tudathasadásos érzelmi állapothoz, az egyén belső megosztottságához, egyféle „kulturális skizofréniá"- hoz.5 Ugyanakkor a kétnyelvűség kényszere, a kialakuló kettős kötődésrendszer lehet természetesen pluralizált állapot is, Ferdinandy György kifejezésével élve: „távlattan", „termékeny tudathasadásos állapot", amikor is a kétféle látásmód váltakozása vagy összeolvadása mintegy távlatot, összehasonlítási alapot ad. 66
