Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 2. szám - MAI MAGYAROK – MAI MAGYAROKRÓL - Bende József: „Valami idegen”
Bende József „Valami idegen" Magyar-francia írói kétnyelvűség és nyelvváltás 1945 után A nyugati magyar emigráció, így a nyugati magyar irodalom helyzete is gyökeresen megváltozott 1989 után. A diaszpóra kulturális életét meghatározó intézményrendszer kohéziós ereje csökkent, a legfontosabb irodalmi műhelyek, kiadók és folyóiratok - néhány kivételtől eltekintve - megszűntek vagy hazaköltöztek. Ma már legfeljebb csak Nyugaton élő magyar írókról beszélhetünk, akik írásaikkal (és gyakran személyesen is) folyamatosan jelen vannak, illetve jelen lehetnek a hazai irodalmi életben. Azonban az irodalmon kívüli szempontok elhalványulása és a több éve tartó magyarországi recepció eredményei ellenére egyes életművek, írói csoportok még mindig nem kapták meg az őket joggal megillető figyelmet. A „hazatérő irodalom" feldolgozásában a filológiai kutatásoktól kezdve az általános elméleti kérdésekig számos fehér foltot találunk. Másrészt ez a recepciófolyamat olyan új feladatokkal, olyan újszerű problémákkal is szembesíti a hazai irodalomtörténet-írást, amelyeket a kizárólag sajátosan magyar szempontok alapján nem mindig lehet megfelelő módon körüljárni és értelmezni. így csaknem egészében feldolgozatlan a kétnyelvű és a nyelvváltó, idegen nyelveken alkotó magyar és „magyar származású" írók munkássága. Magyar írók különféle művelődéstörténeti okok vagy egyéni meggondolások következtében korábban is írtak idegen nyelveken. A nemzeti hovatartozását Anonymustól Janus Pannoniusig hangsúlyozottan vállaló magyarországi latin nyelvű irodalom, majd a latinitás, a latin-magyar írói kétnyelvűség korszaka után a német nyelvvel párosuló kétnyelvűség játszott meghatározó szerepet irodalmunk történetében. Gyökeres változás a XIX. században következett be, amikor is nyelv és haza, nyelv és nemzet eszménye szorosan összefonódott, az irodalomtörténet-írásban pedig a nyelvi szempont szinte kizárólagos érvényre jutott. A francia nyelven történő írásra a felvilágosodás korától kezdve találunk leginkább példákat: a korszak jó néhány költője verselt az európai kultúrát akkoriban megtestesítő nyelven, viszont ez alig hagyott nyomot a köztudatban. Fekete János gróf például egész kötetnyi francia nyelvű verset és prózát írt, s magának Voltaire-nek küldte el azokat elbírálásra (igaz, Szerb Antaltól tudjuk, hogy a francia író valószínűleg többre értékelte a gróf küldeményeihez mellékelt száz üveg tokajit). A romantika korától kezdődően már csak elszórt példákra utalhatunk, a századforduló „franciás stílusú" írói közül pedig csak Szomory Dezsőtől maradt fenn néhány francia nyelvű vers. A két világháború közötti időszakból Illyés Gyula és József Attila Párizsban írt verseit érdemes megemlíteni. Azt mondhatjuk, hogy az 1945 után A tanulmány egy eredetileg franciául írt hosszabb szöveg kivonatos magyar fordítása. (B. J.) 64
