Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 12. szám - A. Gergely András: Európa cigányai?

megkülönböztetve osztályozásokat (ezek sokfélesége etnoföld rajzi, lingvisztikái, saját és kívülálló csoportalkotási módokat, besorolási konvenciókat tükröz, lásd 134-143. oldal); meghatározásokat (területek, szerveződési egységek, önmegjelenítések, kívülről jövő leírások, 146-174. oldal); viszonyok (ezek közt csoportköziek, leszármazásiak, rokonságiak, nyelviek, névhasználatiak bonyolult rendszerét, 175-203. oldal); illetve magát a rendszert, a párizsi rom cigányok halmazaiból kialakult vicák, kölcsönös házassági és leszármazási viszonyrendszer tagoltságát is bemutatva (213-220. oldal). Nemcsak meggyőz arról, hogy aki nem él köztük több mint harminc éve, az képtelen lesz átlátni e belső dimenziókat, de ki is jelenti: nincs „általános reprezentáció" lehetősége, maguk a romák számára a környező világ és önmaguk is csupán a gádzsó és roma felosztásban gondolható el (220. oldal).

A kötet további írásai A kumpaniáról (227-296); a házasság intézményéről (297-383); a leánykérés értéktartalmainak kommentálásáról (385-466) szólnak, valamint egy, a kötet megírásakor ide beemelt, két amerikai forrásművet ismertető-kijegyzetelő írásból (467- 476) állnak. Ezek nem kevésbé izgalmas írások, de részletesebb ismertetésük már valóban túllépné a recenzió szokott kereteit.

Patrick Williams munkáját és felfogásmódját összességében jellemezvén, kiemelendő indíttatásának két émikus szempontja. (Az émikus megközelítés a nyelvészetből veszi példáját, a fonémikus megjelenésmód analógiájával, vagyis tartalmi, lényegi sajátosságot jelent, a forma által hordozott belső jelentésegységet). Az egyik az, hogy a tudományos kutatás célja mindig a valóság birtokba vétele - a cigánykutatás ezért nem nélkülözheti a félelmet sem, hogy a „megfoghatóság", a sűrű leírás révén módot teremt az ellenőrzésre, a kívülről jövő kényszerek szükségképpeni elfogadására, vagy direkten a hatóságok (sokszor pusztán önigazoló) tevékenysége révén fenyegető feltételek kialakulására. Ezért a kutatónak óhatatlanul is súlyos etikai felelőssége van minden leírt szó mögött.

A másik önreflexív megfogalmazás még ennél is fenyegetőbb: a társadalom (s különösen a hatóságok) felől jövő „normalizálás" szándéka és ellenőrzési jogosultsága kényszerűen belerántja a kutatót abba a szerepbe, hogy „szakértőként" részt vegyen a romák megismerésében, ezzel mintegy áruló is legyen egy kicsit - miközben a hatalmasokat voltaképp sosem érdekli igazán, mi és hogyan, miért és mióta van a roma közösségben...! Ezért érdemes óvakodni az egyszerűsítő leírásoktól éppúgy, mint a különbségek, az egzotikumok „gyártásától", vagyis olyan feldolgozástól, amely kiállítási példányt formál a kutatott közösségből. A pontos megfigyelés és az ebből fakadó leírás emiatt sosem „a cigányok" megmutatására kell irányuljon, hanem a teljesebb társadalmi kontextusukat kell felmutassa, melynek szövetébe tartoznak. Épp a cigánykutatások a legfőbb bizonyságai annak, mi történik, ha „a megfigyelés tárgya reagál a megfigyelésre, és válaszolni tud a megfigyelőnek" (77. oldal). Ezt a technikát pedig Williams óhatatlanul gyakorolja, hiszen közöttük él, egyúttal a francia társadalomban is meg a francia tudományos világban is...

A megfigyelés, a résztvevő jelenlét és a leírás viszonya adja az antropológiai megközelítést. Ugyanakkor a hagyományos (példaként európai etnológiai vagy brit szociálantropológiai) kutatói szempontok itt a kellő óvatosság miatt ki kell egészüljenek olyan nézőpontokkal, amelyek a kutató önreflexióit tükrözik. Williams megfogalmazásában: „Az egyetlen elvárás, amit minden olvasóval szemben támaszthatunk, a következő: e munkát bizonyos emberek életéről szóló elmélkedési kísérletnek tekintsék, és ne az emberek életébe való beavatkozás eszközének" (77. oldal). Fontos mindez azért, mert a kutatás maga is megváltoztatja (a jelenlét, a beszélgetések, a publikáció, a reflexiók, a kritikai visszhang révén is) a kutató és kutatott közötti kapcsolatot, s föltehető, hogy nemcsak legközelebb, de talán soha többet egyetlen közösség sem lehet már érdekelt egy kutatási helyzet elfogadásában.

111