Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Fried István: „…amennyi szó szerint is benne van…”
tetett önvigasztaló, költői gesztusánál. Egyszerűbb, mivel néven neveződésével popu- lárisabb természete éppen úgy előviláglik, mint az irodalmi allúziók révén beépülése a hatástörténetbe, megint a különféle szókincsrétegek összemásolódása teszi nyitottá, továbbgondolhatóvá és párbeszédképessé a verset, Lövétei Lázár László poézisét. De összetettebb, mivel a trivialitásból szökkenünk át a babitsi verseimhez, majd onnan eltávolít annak kimondása, amit Babits csak jelzett, hogy aztán a szakralitás beszüremke- désétől óvjon a beszélő, újra a triviálishoz fordulva „mentő" szóért, zárásul meg átírva a Babits-vers panaszszavát, a kikerülhetetlenséget a versszak teremtette térhez viszonyítva mondva ki.- Kár, hogy be fog dögleni a pink nyár: ősz és tavasz között volt bajom már, s készülődhetek megint a télre, hogy ne arkangyal legyen a vége, inkább valami egyszerű hakni- bár ebbe is bele lehet halni. A hátlapszöveg Lövétei Lázár László „halálversei"-nek gyűjteményéről beszél, és az aligha vitatható, hogy első megközelítésben valóban a halál a versek megszólítottja, ő a főszereplő. Alaposabb olvasás után kitetszhet, hogy a csekély kivétellel én-elbeszélő ugyan szembesül a halállal, saját halálával, ezt a magánügyet azonban a létezés kalandként megélt epizódjaival szembesíti. A Magánzsoltár beköszöntő versének utolsó sorában teszi meg a beszélő ajánlatát: „Éltem? - Jó lenne kiegyezni ebben." Az a felismerés, hogy „ - Senki sem halhat meg helyetted..." rilkei magasságokba visz, A vashatos meg József Attilával vitázik: „A semminek is ága van"; ám olcsó kiegyezésnek a Saját táv utolsó két sora sem nevezhető: „A pálya vége most sem érdekel - / és mégis jó, hogy véget ér, ha kell..." A kötet erős (és részben tematikus) válogatás a költő 2000 és 2004 között írt/közölt verseiből. Mintegy másfél/két kötetnyi vers főleg erdélyi és magyarországi folyóiratokban pihen (még). Ez a válogatás azonban lehetővé tette, hogy a második kötet megjelenése óta megtett úton kísérjük e kötet szerzőjét. Nem állítanám, hogy nyílegyenes ez az út, a kötet megszólalási változatok, a mintául vett/vehető költészetek között nem kíván választani, gazdagon merít a magyar és a világirodalmi hagyományból, ugyanakkor a saját költészet korábbi fázisainak elhagyását, elfordulást kiküzdött formaművészetétől szintén tudatosítja. A hátlap a versidézet után így kezdi az ismertetést, az Erdélyben élő... Hozzátenném, a pozsonyi Kalligram publikálásában olvasható kötetet, a versek többségét magyarországi folyóiratok közölték. Korántsem kívánnék vitát kezdeni a költészet „erdélyiség"-éről (a Dsida-idézet nem bizonyosan perdöntő érv), inkább azt kockáztatnám meg, hogy a XIX-XX. századi magyar költészettel kitűnően sáfárkodik ez a kötet (s ebbe a hagyományba Reményik Sándor kései lírája éppen úgy beleértendő, mint Babits, Kosztolányi, Arany vagy József Attila, Ahmatova meg Rilke és Shakespeare); ami számomra annyit jelent, hogy Lövétei Lázár László a neki tulajdonított monotematikus lírát sokféleképpen szólaltatja meg, lírai én-je a szüntelen megalkotódás és visszavonás dialektikájának tudatosulási folyamatában igyekszik maszkjait levetni, arcait megformálni. Ez a fajta közöttesség nyelvi és verselési sokféleség révén artikulálódik. Lövétei Lázár László harmadik verseskötetével eddigi teljes jogú magyar költői állampolgársága mellé megszerezte a megkerülhetetlen költészet beszélőjének járó elismerést. A további gyűjteményes köteteknek érdeklődéssel nézünk elébe. Amit megkerültem, amitől óvakodtam, a „posztmodem" ráolvasása a Két szék között lírájára. Hogy a legújabb magyar költészetre vonatkoztatható-e Fredric Jameson tézise a 64
