Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók
két férfi engedte az ölébe a magját, és ő mind a kétszer úgy érezte, hogy belehal a közellétükbe. És most előtte áll a harmadik férfi, aki úgy szereti őt, hogy évek óta jár utána, de nem szólítja meg, nem kér semmit, holott nálánál tolakodóbb alakot még nem látott. A neve Pallagi Ádám, és persze tél van. A hó belepte a várost. Klára tudta, hogy Pallagi Ádám egy szigorú bíró fia, és azt is fecsegik róla, hogy a legártatlanabb gyilkos. Gyilkos! De az emberek csak nevetve mondják ezt a szörnyű, bár izgató vádat, mintha gúnyolódnának. Klára megfordult, hogy ne lássa ezt a fehér arcot. Nem tudta elviselni, hogy ennyire akarja. Miért nem megy el? El kellene mennem? Én azt nem tudom, suttogta Klára, de itt veszélyben van. Én sehol nem vagyok veszélyben, válaszolt a fiú. Milyen ön telt. Csak magányos vagyok. Nem érdekes. A fiú keze hirtelen előrelendült, Klára arca elé. Két ujja között kék szalagocska lengett. Emlékszik erre? Igen, szólt halkan a lány, emlékszem rá. Egyszer egy éjszaka elvesztettem. Nem veszítette el. Amihez tartozott, azt vesztettem el, mondta a lány. Most már hozzám tartozik, suttogta a fiú, s előrehajolhatott, mert Klára megérezte a lélegzete forróságát. S aztán olyasmi történt, amitől egyszerre pirult el, miközben olyan izgatott lett, hogy azt hitte, kiugrik mellkasából a szíve. Nem látta a másik arcát és a testét, talán csak a padlózaton, s a nappali szőnyege mellett elnyúló árnyékából valamennyit. Elallotta a sóhajokat, érezte a fiú leheletének forróságát. Mint aki menekülési utat keres, kipillantott az ablakon. A függöny mögött kéken derengett az éjszaka, és a frissen hullt hó úgy világított az udvaron, mintha semmi más, csak ígéret, ígéret lenne. Egyik sóhaj követte a másikat, lassan és módszeresen, de szenvedéllyel telten, s ezek egészen másfajta hangok voltak, mint a férje vagy Péter nyögései, hörrenései, nehéz fújtatásai. Klára arra gondolt, hogy megfordul, és szembenéz a fiúval. Arra gondolt, hogy nézni fogja, megőrzi a tekintetét, emlékezete mélyébe rejti. De mert érezte, hogy a másik közel jár a dolog végéhez, nem mozdult mégsem. Klára, suttogta a férfi, és hirtelen nagy sóhaj szakadt ki belőle. Aztán olyan csönd lett, mintha valaki meghalt volna. A lány hideget érzett a vállán, mert rácsöppent a fiú nyála. Halkan csukódott az ajtó. Klára hallotta, hogy recseg a hó, nyikordult, majd becsukódott a kapu. A kis asztalkán, melyhez csípőjét nyomta mindvégig, ott hevert a szalag. S rajta, akár elpergetett ékszerek, apró fehér pettyek világítottak. Klára felemelte a szalagot, bámulta egy ideig, majd köntösét félrehajtva az öléhez szorította, s a fehér nedveket a testével mind felitatta. 13
