Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 12. szám - Darvasi László: Virágzabálók
következő pillanatban pontosan szembetalálkozott a fuvaros meglendülő könyökével. Akkorát reccsent Pelsőczy arca, mint amikor combnyi vastag száraz ág törik ketté. El is tört abban az arcban sok minden nyilván. Fél térden állt a férfi, de nem dőlt el, nem zuhant a sárba, az egyik kezével tartotta magát. Ömlött az arcából a vér, nem látott. Klára hirtelen olyan nyugodt lett, mint amikor egyszer őt ütötte meg az anyja. Ádám, mondta halkan, Ádámnak hívták a testvéremet, és olyan fehér volt az arca mindig, mint a hó. Amikor velünk volt, akkor sem volt velünk egészen. És amikor elment tőlünk, akkor is velünk maradt. Meghalt, mert kicsinek és gyengének teremtette az Isten. De persze mindig élni fog. Most is látja magát, uram, és bizony szánakozik, hogy egy ilyen erős ember a gyengékre pazarolja az erejét. És azzal sem szabadna dicsekedni, hogy agyonvert egy lovat. Inkább keresett volna, fuvaros úr, rövidebb utat, ha sürgős dolga akadt. És még mondok valamit. Mit, kérdezte bambán a fuvaros. Szokott álmodni, fuvaros úr?! Az erős ember olyan képet vágott, mintha megcsiklandozták volna. És ha szoktam?! Mondja csak, lehetnek-e becsetlenek az álmok?! Hogy?! Mi?! Lehetnek-e az álmaink tisztességtelenek, gonoszok, ártalmasak?! Marhaság, honnan tudjam én azt, dünnyögte a fuvaros. Holnap találkozunk Léni néni fogadójánál, mondta még, majd nem törődve a nagyokat reccsenő pallókkal, pocsolyákon és sárkupacokon átgázolva vonult a szekeréhez, mely a parti töltés magasában várakozott. Klára zsebkendővel törölgette az apja arcát, aki sziszegett és nagyokat köpött. Kicsorbult a szemfoga, s valószínűleg eltört az orra is. Pelsőczy mégis elmosolyodott. Valóban kértem tőle egy kis pénzt, és valóban elfeledtem visszamenni. Hát olyan nagy bűn ez, kislányom?! Némán figyelték aztán a halászok sürgölődését, akik már a hálóikkal és a varsáikkal bajlódtak. Nagy, szürke zsákokkal megrakott szekerek ereszkedtek le a partra. Egy jókora ladik éppen kikötött, hálót vont maga után, s a sekély parti víz sisteregni kezdett a hálóba gabalyodott halak verdesésétől. Valahonnan frissen sült kenyér illata szállt feléjük. Azt hiszem, tegnap éjszaka láttam őt, szólt egyszerre a férfi, de mintha nyomban megbánta volna, hogy kimondta. Amennyire csak tudott, kelletlen képet vágott, két ujjával dohányos zacskója után matatott, melyet zakója fölső zsebében tartott mindig. Kellemetlen vonást öltött az összetört arca megint. Idegen és ellenséges lett a tekintete, sebes szája megremegett és legörbült. De elmúlt ez a hangulat is gyorsan. Kit, apuskám?! Azt a fiút, dünnyögte a férfi. Miféle fiút?! Nem tudom, kiről beszélsz! 9
