Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - Kapuściński, Ryszard: Utazások Hérodotosszal

kiosztott egy-egy kis bögrét, a másik pedig egy fémkannából zöld teát töltött a bögrékbe. A tea forró volt, az utasok fújdogálták, hogy lehűljön, apró kortyokban, hangosan szürcsölték. Továbbra is csönd volt, senki nem szólt egy szót sem. Próbáltam valamit leolvasni az utasok arcáról, de az arcok mozdulatlanok voltak, semmit sem fejeztek ki. Másfelől nem akartam tolakodóan fürkészni az utasokat, mert azt esetleg udvariatlanságnak vették volna, sőt akár gyanút is kelthettem volna. Engem sem nézegetett senki sem, pedig a vászonöltönyök és a virágos kartonruhák közt elég furcsán festhettem elegáns öltönyömben, amelyet egy évvel korábban Rómában vettem.

Háromnapi utazás után Pekingbe értem. Hideg volt, hűvös, száraz szél fújt, szürke porfelhőkkel takarta be a várost és az embereket. Az alig megvilágított pályaudvaron két újságíró várt a Csungkuo nevű ifjúsági laptól. Kezet fogtunk, aztán egyikük kimerevedve, szinte vigyázzállásban, így szólt:- Örvendünk megérkezésednek, mert azt bizonyítja, hogy a Mao elnök által meghirdetett politika, a száz virág politikája gyümölcsöket terem. Mao elnök ugyanis arra buzdít bennünket, hogy keressük az együttműködést, a tapasztalatcserét másokkal, s a mi szerkesztőségeink éppen ezt teszik, amikor végrehajtják az állandó tudósítók cseréjét. Üdvözlünk téged, a Sztandar Mlodych állandó tudósítóját Pekingben, cserében a mi állandó tudósítónk is elutazik megfelelő időben Varsóba.

Hallgattam az üdvözlő szavakat, közben csak úgy reszkettem a hidegtől, mert nem volt sem dzsekim, sem kabátom, és valami meleg hely után tekintgéltem, míg végre beültünk egy Pobeda autóba, és a szállodába hajtottunk. Itt várt egy férfi, akit a Csungkuo-beli újságírók mint Li kollégát mutattak be, és azt mondták, ő lesz az állandó tolmácsom. Mindannyian oroszul beszéltünk, ettől kezdve ezt a nyelvet használtam Kínában.

Elképzeltem magamban, hogy kapok majd egy olyan kis házikót, amilyenek a pekingi utcák hosszában vég nélkül elnyúló agyag- vagy homokfalak mögött rejtőznek. A szobában lesz majd asztal, két szék, ágy, szekrény, könyvespolc, írógép és telefon. Majd be-belátogatok a Csungkuo szerkesztőségébe, érdeklődöm a hírek felől, olvasok, vidékre utazom, információkat gyűjtök, cikkeket írok és küldök haza, s mindeközben - egyfolytában - kínaiul fogok tanulni. És elmegyek majd múzeumokba, könyvtárakba is, megnézem a műemlékeket, találkozom professzorokkal, írókkal, egyáltalán, rengeteg érdekes embert ismerek meg a falvakban és városokban, az üzletekben és iskolákban, elmegyek egyetemre, piacra, gyárakba, buddhista szentélyekbe és pártbizottságokra és még sok más, arra érdemes helyre. Kína hatalmas ország, mondtam magamban, és örömmel gondoltam arra, hogy a tudósítói és riporteri munka mellett végtelenül sok benyomásban, élményben lesz részem, s hogy egyszer majd új tapasztalatokkal, felfedezésekkel, tudással gazdagon térek haza.

Optimista várakozással mentem föl Li kollégával emeleti szobámba. Li kolléga a szemközti szobát kapta. Be akartam csukni az ajtót, de meg kellett állapítanom, hogy nincs rajta se kilincs, se zár, a sarokvasak pedig úgy vannak beállítva, hogy az ajtó kívülről mindig nyitva van. Azt is észrevettem, hogy Li

157