Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Füzi László: Az esszéíró

Proust, Joyce, Babits vonalán Bergson unokái voltunk, az ő intuitív ismeretelmélete lappangott igyekezetünk mögött, hogy szakítsunk az elavult időkategóriával". Ám volt olyan pillanat is, amikor ő maga sem az esszéista mivoltát hangsúlyozta, hanem éppenséggel azt, hogy ő nem esszéista, hanem író. Azt, hogy miképpen volt író, s az íróságában miképpen volt esszéista, viszont csak most, a Híd című újvidéki folyóirat egyik legújabb számában mondta el Bányai János. Idézem a szavait: „Az emlékezetre épít, módszere a felidézés, nem a felkutatás. Még akkor sem kutat, amikor kedvenc olasz festőiről szól, a késő reneszánsz és a barokk művészetéről, akkor sem, amikor Mikes Kelemen sorsába mélyed. A múltból, az emlékezetből a jelenben megjelenőt emeli ki, a művészetből és irodalomból a szóval és megírással jelenvalóvá tehetőt, mindazt tehát, ami élménnyé vált a nyelv közvetítésével. A csillogó és könnyed beszédmóddal elérhetőt. Az esszét az elbeszélés felé közelíti, miközben bizonyossá teszi, hogy a beszédmóddal, a stílussal megrajzolt kép, a megfestett hangulat tudáson, nem pedig beleérzésen alapul. Cs. Szabó stílusán lehet elérni azt a fordulópontot, amikor a biztonságos tudás, a műveltségi alap, a nyelvi önbizalom megnyilvánulása során felismerhetővé válik az esszének a szépirodalomtól nemhogy idegenkedő, hanem éppenséggel arra építő műfaja. Cs. Szabó esszéiben szinte mindig »elbeszél«, ahogyan elbeszélését az esszé felé közelíti. Miközben éppen műveltsége védi meg attól, hogy esszéje feloldódjon az elbeszélésben, és hogy az elbeszélés esszéizálódjon. Ha Cs. Szabó műveltségének egyik rétege a klasszikus modernség, akkor írás- és beszédmódjának vannak klasszikusnak, ám kevésbé modemnek vehető szabályai, főként abban, ahogyan közel tartja egymáshoz az irodalmi beszédmódokat és műfajokat, legtöbbször az esszét és az elbeszélést, de sohasem vegyíti el a kettőt. Valamilyen klasz- szikusnak mondható műfaji tisztaságot, valamilyen jól látható és kirajzolódó műfaji határokat őrzött meg magának, a műfaji határok átlépését szinte törvényerőre emelő korban, ismét nagyon megbízható műveltségére alapozva."

Értsük jól azt, amit Bányai János mondott, mert így érthetjük meg, hogy Cs. Szabó miképpen volt író - és esszéista az íróságon belül, még akkor is, ha műveltségének és az általa művelt esszének megvoltak nem csupán a műveltségbeli, hanem a szaktudományokon belüli elemei is, ilyenkor, a szaktudományos háttérre utalva mindig A középkori háziipar kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei gyapjúszövésre című dolgozatát szoktam megemlíteni, de hát egyébként is egyértelmű, hogy Cs. Szabó mögött mindig ott állt a közgazdaságtan, a művelődés- és a művészettörténet. Ahogyan természetesen az esszéírók mindegyike mögött ott állt a különleges érdeklődés és a különleges felkészültség, Cs. Szabó szerepének sajátosságát ezen a jelenségkörön belül az adta, hogy mögötte a közgazdaságtan és a művészet-, valamint a művelődéstörténet állt, s az, hogy esszéiben a tudományos indíttatást nem rejtette el, mondjuk azt, nyilvánvalóan leegyszerűsítve, hogy a személyesség nem győzte le és nem is takarta el a tudományosságot.

Ahogy Cs. Szabó László önkommentárjai és Bányai János pontos leíró-bemutató mondatai is jelzik, a Cs. Szabó-jelenségben számos megérteni való akad. Az egyik: műveltségének kialakulása. A másik: a kor megélése - ama említett esszéista nemzedék tagjaként és színvonalán. A harmadik: irodalmi-irodalompolitikai szerepe már a harmincas évektől egészen haláláig, az emigrációban is. A negyedik: szintetizáló hajlama és szerepe évtizedeken keresztül. Aztán, számomra az egyik legfontosabbként: a kultúra megélése, az élet és a kultúra átjátszása egymásba, e nélkül, ahogy Bányai János mondja, az esszéiben nem élhetne - bizonyosan önkéntelen volt ez, adottság, az adottsággal való élni tudás kérdése - az elbeszélő beszédmóddal. S végül: a közvetítő szerep is az övé volt: a kultúrában való létezés élményét közvetítette-közvetíti írásaiban - azoknak, akik már nem élhetnek abban a kultúrában, de még nélküle sem tudnak élni. Merthogy életében és utóéletében nemcsak

147