Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Borbándi Gyula: Pótolhatatlan nyugati magyar intézmény

dálkozom tehát, hogy némelyikből még mindig kihagynak sorokat, szakaszokat a szomszéd népek érzékenységére tekintettel." (20)

Eltorzított magyar irodalomtörténet

Két művet vizsgál Cs. Szabó, az egyiket Bóka László és Pándi Pál szerkesztette: A magyar irodalom története 1849-ig címmel 1957-ben jelent meg. A másikat Klaniczay Tibor, Szauder József és Szabolcsi Miklós írták: Kis magyar irodalomtörténet a címe, az előzőhöz képest négy évvel később, 1961-ben látott napvilágot. Ezt a két kötetet veszi bonckés alá Cs. Szabó László a tanulmányában(17), amelyből egy korszak meghatározó szemlélete, illetve egy emigrációban élő szabad író megjegyzései derülnek ki.

Klaniczay felkészültségét nagyra tartja Cs. Szabó, de párhuzamba állítja Homais-val, a haladó szellemű patikussal a Bovarynéból, aki leereszkedően bárük a korral. „A mai olvasó - Cs. Szabó olvasatában idézi Klaniczayt - sokszor elmosolyodik a középkori írók naivságán, logikátlanságán, különös következtetésem." Nem tér ki a verstechnikai újításokra, mintha ilyenek nem is léteznének. Cs. Szabó hozzáteszi: „Furcsa, hogy a legszószaporítóbb irodalomtörténész is bezárkózik, mihelyt valamilyen formai kérdés merül föl. Holott az írók szemében felerészt ebből áll az irodalom." A mai magyar irodalomtörténet 1957-ben: tud a reformációról, de nem tud a barokkról, csak a katolikus ellenreformációról. Ezt a XVII. századról szóló részt Bán Imre írta, aki nyilván nem tehetett a cenzorok „bűnéről". A barokk korszak felértékelő fogalmát a polgári szellemtörténet dolgozta ki a két világháború között, tehát „fertőzött volt - írja Cs. Szabó -, ki kellett küszöbölni a marxista irodalom- elméletből". Klaniczay ezzel a tanulmánygyűjteményében később is foglalkozott. Előszavában így fogalmaz: „Kutatásaim előrehaladása során és főként a régi magyar irodalom marxista történeti ösz- szefoglalásának előkészítése közben kellett felismernem, hogy megnyugtató szintézis a reneszánsz és a barokk kategóriáinak mellőzésével nem képzelhető el". Cs. Szabó így folytatja: „S a továbbiakban arról ír, hogy meg kell találni hol a helyük a marxista irodalomszemléletben a művelődéstörténeti és stíluskorszakoknak".

Nemcsak a mondanivalónak tulajdonít jelentőséget Cs. Szabó, hanem a stílusnak is: „Klaniczay szellemesen és olvashatóan ír, de az általános nyelvi-nyelvtani hanyatlás és gondatlanság az ő prózáján is elharapódzik. (...) S a dogmatikus gondolkodás kényszere alatt nála is jelentkezik a képzők elrákosodása, megnyúlnak a szavak, különösen hátsó Ízületük...". Például egybefonódás helyett egybefonódottság. Ezenkívül örökös fogdosási kényszere van: „témájánál, a Honfoglalásnál fogva", írja a Zalán futásáról, „a lélekrajzánál fogva remeklő szép Ilonka", „nemzeti témákhoz nyúlt" és így tovább. Szívesen osztogatja a pártélet protokolljelzőit is, a magatartás mindig „harcos", az ellentmondás „gyilkos", a vita „szenvedélyes", a harc „kérlelhetetlen", a polgári ideológia „kiút- talan" és „talajvesztett", a tartalom „pozitív" vagy „negatív", a mű vonásai „visszahúzóak" vagy „előremutatóak". De a protokollnál is erősebben ragaszkodik a származási protokollhoz. Mindenkit besorol a könyv társszerzője, és címkét aggat legnagyobbjainkra. Cs. Szabó szerint: „Szüksége van erre a származási táblázatra Szaudemek, hogy elrendezze áldozatait az irodalmi értékítéletnek szánt osztályharcos helyükön. (...) Az új irodalomtörténetben az osztályelmélet ködösíti el a kort." Sajnos ugyanez Cs. Szabó barátjának, Illyés Gyulának az Ebéd a kastélyban című művében is ugyanúgy jelen van, amit senki sem várt el az írótól, ám a hatvanas években ő úgy érezte a leírtak alapján, hogy túl kell teljesítenie. Vajon Cs. Szabó olvasta-e barátja igazságtalan és rosszindulatú novelláját, amelyben az arisztokrácia és a volt úri osztály kigúnyolását teszi, mintegy bizonyságtételül a diktatúra felé, hogy ő a nép és főleg a Párt hű fia? Arany János művéről, a Toldi szerelméről Szauder József csak annyit állapít meg, hogy Arany - megírta. Szauder nyelvi rémtettei után Szabolcsi Miklós fejezetei következnek a XX. század irodalmáról. „Ő csak pongyolán ír, szürke eminenciás helyett excellenci- ásról beszél, osztódásszerűen szaporodnak azonos jelzői, az egyik író például nyolc sorban négyféleképpen sajátos." Cs. Szabó a tanulmányának lábjegyzetében közli: „kimaradt, csak úgy kapásból említve": Arany János egyik legkiválóbb követője, Bárd Miklós, Bánffy Miklós, a Helikon-szervező Kemény János és a meggyilkolt Karácsony Benő, nem említi a jugoszláviai magyar írók egyik tobor- zóját, Szenteleky Koméit, nincs benne a falukutatók európai műveltségű előfutára és zengővárkonyi lelkész Fülep Lajos, sem Szabó Zoltán, de kimaradt Széchenyi Zsigmond és Bemáth Aurél is. Krúdy Gyula stílusát, „hangszerelését" és lírikus előadását - Szabolcsi - pusztán osztálytünetként kezeli, amit pedig Weöres Sándorról ír, az karikatúrának is gyenge. Cs. Szabónak részben ezek azok a megállapításai, amelyekért egyes marxista egyetemi tanárok, irodalomtörténészek és akadémikusok még ma sem hajlandóak tudomást venni az emigráció szellemi életéről.

137