Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Borbándi Gyula: Pótolhatatlan nyugati magyar intézmény

esetleg ítélete később tévesnek bizonyuljon, és úgy járjon, mit Babits, aki nem ismerte fel József Attila tehetségét. Hogy ez így volt-e, nem kutattam, tehát nem tudom, és ezért most csak kissé félve írtam le. Többször gondoltam rá, hogy megkérdezem, igaz-e, de valami mindig visszatartott tőle.

Nem szeretném hosszúra nyújtani ezt az emlékezést, de ha külföldön írott műveiről, azok értékéről és fogadtatásáról nem esett is szó (bizonyára megteszik mások és nálam illetékesebbek), három apróságot még megemlítenék. Elsőnek talán azt a figyelmet és törődést, amelyet fiatal, induló költők és prózaírók iránt tanúsított. Senkit sem utasított el vagy bátortalanított el attól, hogy véleményét vagy tanácsát kérje. Aki eligazításért fordult hozzá, nem zárkózott el, és nem rejtette véka alá véleményét. Eltek is e lehetőséggel sokan. És nem bánták meg, hogy hallgattak rá. Az ifjú irodalmárok, tanári gesztusai okán, egymás között tréfásan „osztályfőnök"-üknek nevezték. Az írótársak iránti érdeklődése és segítőkészsége nyilatkozott meg abban is, hogy mindig szívesen állt szerkesztők és értelmiségi körök irányítói rendelkezésére. Mindenkivel szemben kíméletes volt. Nem dorongolt le senkit, nem keresett kákán csomót, és nem kritizált mindenáron, de abból, amit helyeselt, vagy amivel szemben fenntartásai voltak, mindenki tanulhatott, még ha nem osztotta is teljesen a véleményét.

Gyakorta vett részt és vállat előadást tanulmányi konferenciákon. Különösen az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet tüntette ki rokonszenvével és közreműködésével. Tevékeny tagja volt elnökségének, tanulmányi hetein sokszor adott elő és szólalt fel. Ugyancsak támogatta érdeklődésével és részvételével a hollandiai Mikes Kelemen Kört, valamint a londoni Szepsi Csombor Kört. A folyóiratok közül a legtöbbet az Új Látóhatárban, az Irodalmi Újságban és (protestáns létére) a Katolikus Szemlében publikált.

Említést érdemel még, hogy mindenhová, ahová dolgozott, kifogástalan kéziratokat küldött. Igazolhatom, sehol senki külsejükben olvashatóbb és szebb írásokat nem küldött, mint ő. (Kéziratait gépírónővel tisztáztatta le.) A nyomdai szedők ezért külön tisztelték és becsülték. Sok más íróval ellentétben gondosan ügyelt arra, hogy a kézirat könnyen olvasható és a központozás helyes legyen (1961-ben emlékezetes vitát folytatott Csokits Jánossal, hogy egy Arany János-versben hol van és hol nincs vessző).

Budapesti tartózkodása alatt, hosszabb betegség után 1984. szeptember végén halt meg. Óhajának megfelelően a sárospataki református temetőben nyugszik. Egyháza gyászjelentése szerint „a nyugati magyar emigráció vezéralakja, hazájának mindig hű fia" volt. A nyugati magyarság valóban egyik legjobb íróját és szellemi vezetőjét vesztette el. A hazai magyarok részéről Csoóri Sándor búcsúztatta, azzal, hogy: „a halál némán és nagyvonalúan visszaadta útleveledet, személyi igazolványodat. Mostantól kezdve újra itt vagy közöttünk, velünk, világoddal és elmúlásoddal együtt." És, tehetném hozzá, velünk, nyugati magyarokkal is, akik mindig a hazához és a nemzethez tartozónak éreztük magunkat, és a jó Isten kegyelme folytán 1989-90-ben fizikailag is egyesülhettünk azokkal, akikkel lélekben és szellemben mindig is egyek voltunk.

128