Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Ferdinandy György: Az Osztályfőnök Úr emlékezete
„Az irodalom - akár a történelem - nem becsüli nagyra az átállókat" - folytatódik az eszme- futtatás. Szinte szégyellem hozzáfűzni: ismét tévesen. A művészet és benne az irodalom ugyanis nem erkölcsi, hanem esztétikai kategória. Kinek jutna eszébe, hogy Ezra Pound értékét ne verseiben, hanem politikai állásfoglalásaiban keresse? Cs. Szabó visszatalálása olvasóihoz ráadásul nem jelent sem átállást, sem megalkuvást. Kéziratain- ezt könnyű ellenőrizni - a hazai kiadás egy jottányit sem változtatott. Az most is, aki volt: független, kritikus elme, a fiatalok biztos ítéletű tanítómestere. Lehet-e ennél többet mondani? Valamire ezért megtanítottak ezek a nyílt levelek. Arra, hogy az alkotó ember életében mennyire mások az arányok. A bostoni levél „a szabad nagy világból a szűk Nagyvilágba való átállásnak" minősíti a Dickens-tanulmány budapesti közlését. Biztos vagyok benne, hogy ezt így is érzi egy világjáró amerikai. A szabad világ azonban korántsem olyan nagy egy éhbérért dolgozó magyar író számára, akinek minden percét fölemészti az írástól független kenyérkereset, és akinek minden fillérét művei kiadására kell fordítania. A világ egyébként is szűk és levegőtlen ott, ahol nem értik a szavát az emberek. Az, hogy szabad, pedig céhbeliek között annyit tesz, visszhangtalan. Ha eljut olvasóihoz az író, akkor bizony Nyugaton is működésbe lép az ellenőrzésnek az öncenzúrától az intézményes törlésig terjedő valamennyi változata. Talán szerencsére: a cenzúra jelzi, hogy ami körülvesz, nem egészen sivatag. A „szabad nagy világ" ellentéte, a „szűk Nagyvilág" pedig testvérek között is félszázezer kiművelt koponyát jelent. Olyanokat, akik az elmúlt évtizedekben ronggyá olvastak egy-egy Nyugatról becsempészett Csé-kötetet. Jellemző az idézett levelek felhördülése, amiért Cs. Szabó - horribile dictu! - elfogadta a magyarországi publikációért járó honoráriumot. A diaszpóra tehát nemcsak nem fizet, hanem egyenesen elvárja az íróktól, hogy - ingyen dolgozzanak! El lehet-e képzelni ennél betegesebb, erkölcstelenebb, felháborítóbb állapotokat? Összefoglalva az elmondottakat: ha igaz, hogy a diaszpóra megbecsüli, ismeri, olvassa íróit, míg az Óhazában osztályrészük becsmérlés és elhallgatás, ha igaz, hogy olvasók, szerkesztők, kiadók erkölcsileg és anyagilag fenntartják a nyugati magyar irodalmat, akkor valóban jogos a kérdés: miért választja valaki a becsmérlést és az elhallgatást? Ha azonban néhány író önábrándítása csak a diaszpóra irodalmi élete, ha a nyugati magyarság nem kívánja ezt az irodalmat erkölcsileg és anyagilag fenntartani, míg az Óhaza - ha késve is — de mégiscsak megkezdte a nyugati magyar írók közlését, akkor bizony egészen másként áll a dolog. Ebben az esetben senkinek sincsen joga számonkérni az írókon elhatározásaikat. Végeredményben nem tesznek ők most sem mást, mint azt, amit eddig is tettek, mióta áll a világ: visszaadják a szót annak a népnek, amelytől azt kapták. Még akkor is, ha ezt - a pillanatnyi konjuktúrának megfelelően - hazaárulásnak minősítik tájékozatlan olvasók és nagyon is tájékozott ideológusok. 48, Glovcester Mews 1982 Húsvét London, W.2 3HE Kedves Gyurka, április 20 körül itt hagyom Londont, fizikailag igen leromolva, de még lábon, részben gyógyíthatatlan vér-betegség miatt, részben azért, mert tavaly június óta egy napig sem álltam le a különböző munkákkal, a Bécsben töltött karácsonyi vakáció alatt sem, csak amikor pár napra egy irgalmas nagy láz ágyba taszított. Ha kibírom a június végéig tervezett utat, jóformán elérhetetlen vagyok. 122
