Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Gömöri György: Emlékek Cs. Szabóról

Csé magyar nyelvű könyveiről nem írtam kritikát, ezt a feladatot másoknak hagytam, akik jobban ismerték Rómát vagy a görögöket, mint én. Viszont Vérző fantomok című versgyűjteményét recenzáltam a World Literature Today 1980/1-es számában (147. o.), és Csé nagyon meg volt elégedve írásommal, ezt, szokása szerint, levélben köszönte meg. Parafrazálva szavait valami ilyesmit írt: „hiába, Oxford, Cambridge", vagyis hogy meglátszik stílusomon és szemléletemen angliai tanulmányaim, valamint tanárkodásom jótékony hatása. Ugyanakkor egyes magyar írók megítélésében véleményünk néha meglehetősen eltért egymástól. Köztudomású, hogy Csének milyen sokáig tartott, amíg BBC-kollégáját, Siklós Istvánt költőként is elismerte, ami pedig a régebbi költőket-írókat illeti, nemegyszer szemére hánytuk a Magyar versek Aranytól napjainkig című antológiájának (Róma, 1953) kisebb-nagyobb aránytalanságait. Ezeket készséggel elismerte, hozzátéve, hogy Babitsék nemzedékének legnagyobb tévedése Gellért Oszkár túlértékelése volt, s hogy ilyesmi nyilván vele is előfordulhatott más költők esetében. De azzal is védekezett,1952-ben még nehezen tudta összegyűjteni az anyagot, amiből válogathatott, s Hűlő árnyékban című kötetében (1982) így vall erről: „Magát a keserves kínokkal ösz- szehordott versanyagot széthánynám, mert ma már tengernyi bőségből meríthetek, a némák újra énekelnek, s megszerezhető minden jelentős költőnk eddigi műve". Vagyis Csé, amikor csak tehette, javított, felülírta korábbi, nem eléggé megfontolt véleményeit. Magyarán mondva, bár ő is hiú volt, mint sok más író, volt önkritikája, nem vette zokon a jól érvelt ellentmondást.

Most, hogy újra olvasom Cs. Szabó László írásait, meglepve látom, hogy mennyi közös szál köt össze bennünket. Erdélyiségét én csak az erdélyi irodalom és hagyományok iránt érzett mély rokonszenvvel tudtam viszonozni, kiderül azonban, hogy kicsit „földik" is vagyunk: Csé azt írja, Budapestre költözésük után egy ideig a Külső-Józsefvárosban laktak, a József utca 51.-ben, az Őr utca sarkán (Hűlő árnyékban, 56 o.) - én is józsefvárosi vagyok, mi a Fecske utcában laktunk 1944-ig, majdnem a József utca sarkán, és gyerekkoromban az Őr utcán át jártam naponta a Mária Terézia (most Horváth Mihály téri) elemi iskolába. Utána Csé a Lónyai utcai református gimnáziumba került, ahol én is jártam három osztályt, igaz, jóval később, mert 1945-47-ben, illetve 48-49-ben. Végül az angol irodalom mindkettőnket megfogott, más-más szinten. Csé nálam sokkal jobban ismerte Shakespeare-t és Dickenst és a klasszikusokat általában, míg én inkább a modem angol és amerikai költőkből fordítottam vagy egy kötetre valót. És bár az én szakterületem a lengyel (és magyar) irodalom, elmondhatom én is, hogy Cséhez hasonlóan sokat kaptam Angliától és az angoloktól, mert kevés ország van Európában, ahol az emigránst annyira megbecsülik és hagyják érvényesülni mint az Egyesült Királyság, vagyis Nagy-Britannia. Nekem ugyan nem „emberméltóságomat" adta vissza, hanem „csak" a mindennapi kenyeremet adta meg Anglia, de azt hiszem, ez is elég ahhoz, hogy szeressem ezt a különös, de csak enyhén ködös, örökzöld országot.

117