Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - Sas Péter: Cs. Szabó László, a földrajztanár

hatósága előestéjén ugyanolyan remegő orrcimpákkal várt a másnapra, mint a gurmand egy-egy még soha nem kóstolt, ínybeli emlékeit gyarapító csemegére sóvárogva.

Cs. Szabó László a második világháborút követően nemcsak a saját akaratából lett világlátott, az utazás szenvedélyének hódoló, emigráns magyar író. A középkorban még pusztítva kalandozó, majd a keresztény Európához művelődni zarándokló, tanulni vágyó magyar inasokhoz és keresztyén peregrinus diákokhoz hasonlatosan ő is bejárta a korábban már megismert, vagy újabban „meghódított" országokat. Rácsodálkozott egy-egy tájegységre, városra, házra, szoborra, íróra, könyvre - alkotásra s alkotóra - és elismerően adózott minden apróságnak, amelynek valamiért jelentőséget tulajdonított. A honi, vagy Európa más tájain tett felfedezéseinek, kulturális élményeinek történeti-földrajzi esszéiben, írásaiban, útirajzaiban nemegyszer hangot adott. Csodálta, és talán kicsit irigyelte is a franciákat, akiknek Michelet „kicsi amulett"-ként, Notre France címen könyvet írt hazájukról, a gloire soha meg nem tagadott szülőföldjéről. „Magyarországnak nincs ilyen szerelmes földrajza. Kazinczy, Petőfi elkezdték, Jókai száz kötetbe szétszórta. [...] Ha a nemzet egyszer, csak egyszer térdére ült volna, hogy a hazáról meghallgassa, mienk volna a legszebb szerelmes földrajz!" - írta Jókairól. A fájdalmas hiány érzete keltette felkiáltása tovább gyarapította azt a képzeletbeli listát, melyen elmulasztott feladataink, elszalasztott lehetőségeink szerepelnek. Az egész nemzetet sújtja ez a hiány, hogy egy halhatatlan művel kevesebb kötete van az egyetemes művelődés könyvtárában.

Cs. Szabó László volt az első, aki szorgalmazta a magyar tájakhoz, tájegységekhez fűzhető irodalmi szövegek összegyűjtését. Talán ez a hiány indította arra, hogy a Kárpát kebelében, majd a magyarságot befogadó és a mai napig megtartó zord, s mégis óvó hegykoszorú övezte tájjal kapcsolatos szellemi utazásai, magas hőfokú, érzelmi alapon álló esszéjellegű írásai megszülethessenek. A hiányérzeten túl mondanivalóját meghatározta egyfajta meggyőződés, egyfajta hit is. „De nekem is van hitem... Ezt a hitet próbálom átadni a következő lapokon az olvasóimnak. Erős hit ez is, csak csendes.” Ezt a meggyőződést, ezt a jelen esetben nem teológiai értelemben veendő hitet így határozta meg, így írta le: „Hiszek a kis népekben, hiszek a szerény és művelt kis népekben; a fajtámon kívül már csak őket szeretem. Kis népek a mi rokonaink s három kis nép fogadta be hervadó gyerekeinket az első világháború után. Európa egy kis népnek köszönheti a kétezer éves műveltséget, s én úgy is mint író, úgy is mint egy kis nép fia, csak a műveltséggel mérhetek."

Ezt a mértékegységet használta akkor is, amikor számba vette és összeírta a szellemi haza tájegységeit, emlékhelyeit, meghatározta és kijelölte a magyar műveltség képzeletbeli, határok nélküli helyét az európai művelődéstörténet glóbuszán. Mindezt nem egy beszűkült, provincialista szemlélet alapján tette. Amikor bemutatta a magyar szellemiséghez, a magyar kultúrához köthető városokat és tájegységeket, mindig elhelyezte ezt a szűkebb részt a nagyobb egységben: Magyarországot - Európában. Gondolatsorai, melyek egy alföldi város kapcsán születtek, nem álltak meg itt, tovahömpölyögtek és a Kárpátokról visszaverődve meg sem álltak Berlinig, Párizsig, Rómáig, Londonig. Ha a kolozsvári Házsongárdi temetőről írt, akkor a párizsi Pere Lachaise is a tollára tolult. Ez a megközelítés egy új szemléletet, egy új látóhatárt feltételezett. Látni a hont a hazában. A szűkebb pátriát, Erdélyt a tágabb szellemi hazában - Hungáriában -, majd a nagy szellemi gyűjtőmedencében - Európában. Megfogalmazásában Európa sem úgy jelenik meg, mint egy nagy népek kultúrájából összetevődött szellemi óriás, mely ezt a szellemi kincset kisugározva teszi lehetővé a kisebb népek számára a művelődés lehetőségét. Megfogalmazásában „Európa elsősorban a kis népek közös hazája, az egyetlen világrész, ahol nagyra hivatott kis népek élnek.” Megállapítása is sajátos logikáját követi.

Teljesen idegen tőle az a megközelítés, mely a nemzeti értékek, a kulturális kincsek, a szellemi javak számbavételét csak úgy tudja megtenni, ha azt lekicsinylőén szembeállítja

70