Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - András Sándor: Cs. Szabó László fikciós prózájáról

gál. A „rejtőzött" kitétel pedig külön hangsúlyt érdemel. Az álomszerű történetet sugalló szövegben nem olvasható az isten neve, csak képi-metaforikus utalásból tudható, hogy ki-mi is a görög hajó kapitánya. Az álomszerű rejtőzések a psziché és az elme működésének ismeretében alakítják Cs. Szabónál a fikciós prózát. Révükön a nem álomszerűnek megjelenítettek is álomszerűvé, vagy díszlet- és maszkszerűvé, mindenképpen rejtőzéssé válnak. Az pedig csak akkor zavaró, amikor nyilvánvalóan allegorikus, illetve amikor az allegória kulcsa egyetlen ötlet, a „történet" csupán cifrázza, nem kibontja és elmélyíti. Cs. Szabó szatirikus hajlama is akkor sikeres, amikor az allegóriának még a jegyzetekben sugallt kulcsa sem ötlethez vezet (pl. Béke az országban), és akkor legsikerültebb, amikor az érzékletesség (a képiség) és a gondolatiság duettje mintegy feloldódik egyfajta realisztikus groteszkben, illetve abból fakadónak jelentkezik: nemcsak a valóság abszurditásaira > utal, hanem abszurd valóságot éreztet, mint például Az egér; esetleg humorral, mint A zászlósúr. Ezek közé sorolnám az egyáltalán nem humoros A kolostor előtt (1940) és a sötét humorú Torre Annunziata című írásokat.

A Torre Annunziata kezdőmondatai - alcíme: Történik 1950-ben, Dél-Olaszországban - képi-érzékletesek: „megütötte orromat a savanyú szaga. Olyan volt, mint a csigáé, amit fehér bádogkocsin árulnak, egy tál citromos vízben." (Közel s távol, 269. o.) Bizarrul felöltözött apró öregasszonyról van szó, leírása szintén érzékletes, csak a bekezdés utolsó mondata tereli a figyelmet az elbeszélő hang tulajdonosára: „A láthatáron, tompán villogó fémtartályok közt földgáz lángolt, mint valami hamis színpadi tűzvész." (u. o.) Az elbeszélő ezek szerint tudta, hogy mi lángolt ott, és neki tűnt úgy, mint egy hamis színpadi tűzvész. Vagy ezek a szavak csak arra szolgálnak, hogy az olvasóban bizonyos hatást érjenek el? Kevéssel később olyan bizarr metafora olvasható, amelyik kilóg a realisztikus hatáskeltésből: „Öreg pálmák omló vakolatú, emeletes villákat legyeztek a töltés mögött. Elhízott, foghíjas rabnők a ragyás képű, lerongyolt, földönfutó basákat." (u. o.) Ezekből a basákból egy-két oldallal későbbi metafora kegyeiből „leprás villák" lesznek egy körmönfont és a basák-metafora környezetére visszautaló hasonlatban. Mégsem törik meg a történet realisztikus hangulatát. Ugyanez mondható a következőkről: „A vonat fékezett; az öregasszony eszeveszett riadalommal próbált felkapaszkodni az ablaknyílásra. Elhagyott a türelmem, s felemeltem a nyakánál fogva. Olyan nyápic volt a nyaka, mint egy beteg csirkének." (272. o.)

Teljességgel lehetetlen, hogy a nyakánál fogva emelte volna fel (mint egy kölyökkutyát); a hiperbolikus leírás mégis működik és nem úgy, mint egy képregényben vagy egy karikatúrában. Feltehetőleg az én-elbeszélő jellegére és beszédmodorára utalva éri el a hatást. A gondolatiság - felemeltem, hogy kinézhessen az ablakon - gondtalanul működik együtt a képiséggel egy érzékletesnek ható szóhasználatban. Metaforikusán vegyül a kettő, kellene mondani, de a szöveg valójában csak képileg hat.

Úgy és mégsem úgy hat a szöveg - a történet - vége is. Az öregasszony Torre Annunziatába akart menni, amikor azonban odaérkezett a vonat, nem akart leszállni róla. Az elbeszélő egy matróz segítségével ki- és letuszkolta a vonatról, kitette az állomásra. Amikor a vonat megindult, az elmaradó öregasszony „rejtélyes jeleket küldött az ablaknak". A matróz megrémült, és amikor az elbeszélő kérdezte, mit csinál az asszony: „Hát nem látja? - kiáltotta, és keresztet vetett. Most már az ő szeméből is gyűlölet villámlott a szemembe. - Hát nem látja? Megátkozott." (274. o.) A jelenet hihetetlenül erős, képiérzékletes és egyszerre érthető és abszurd. Érthető az indulat megléte mind az öregasz- szonyban, mind a matrózban, vagyis érthető, hogy van és mire vonatkozik, de érthetetlen, hogy miért gerjedt, valójában mi is történik. Erősíti a hatást a szűkszavú vég. Az elbeszélő nem kommentálja a matróz szavait, az egész eseményt, arról se mond semmit, hogy őrá hogyan hatott az egész. A jelen idejű „Hát nem látja? Megátkozott" rezeg tovább. De hisz

52