Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 11. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT CS. SZABÓ LÁSZLÓ - András Sándor: Cs. Szabó László fikciós prózájáról
Az említett feszültség tematikai és talán technikai feloldását, legalábbis megengeszte- lődését a Titusz beszél című kései, Rembrandt fia szájába adott vallomás nyújtja. Titusz apjára emlékezik, a jelentős festőre és furcsa emberre, aki kálvinista volt, de öregkorára elszakadt minden felekezeti kötődéstől, akárcsak kortársa, Spinoza, és bölcs-szomorún végre felszabadultan, szabadon élt és festett. Cs. Szabó fikciós írásai kezdettől fogva ilyen szabad rezignációval, kíméletlenül bíráló pillantással elegyedő független megértéssel, élethez kötődő nyíltsággal készültek, illetve ilyen nyíltságot sugalltak, éreztettek. Nem Heródes Heródessége iránti megértésre kell gondolni, hanem annak megértésére, hogy a világon elkerülhetetlenül vannak Heródesek. Az 1938-as Az idegen című történet zsarnokával szemben sem jelez megértést a szöveg, de a zsarnok ellenfele, a száműzetésben élő Cardo nem gyilkossággal, vagyis nem erőszakkal akar megszabadulni tőle. Őt feldúlja, amikor rájön, hogy hozzá zarándokolt és áldását kérő híve erőszakra, a zsarnok megölésére készül: „A fiatalember hazudott. Hazament orgyilkosnak. Jobban rászedte, mint az árulók. Cardo elment a főpostára és sürgönyzött az avar rendőrfőnöknek. Följelentette Fabriciust." (A kígyó, 115. o.) A orgyilkosság mégis megtörténik, Cardo hazatérhet, meg is indul, de idegenben, félúton hal meg. A kétértékűség disszonáns harmóniáját, a széthúzó egybecsengést jól jelzi az először 1935-ben a Nyugatban megjelent Hét nap Párizsban című írás paradigmatikusnak mondható kijelentése (Apai örökség, 144. o.): „aki tisztul, bűnhődik". A hosszasabb elemzést igénylő A kolostor előttben mintha ezt visszhangozná: „az ének most úgy szólt, mint egy rettentő ítélet. A lélekben mégis derengett." (A kígyó, 84. o.) A „kétértékűség" azért megfelelő szó, mert az „ambivalencia" határozatlanságot, döntésre képtelenséget sugall; Cs. Szabó fikciós prózáját viszont nem az ingadozás, hanem a feszültség, olykor a feloldhatatlan egzisztenciális impassz jellemzi. Erre A kolostor előtt mellett talán legjobb példa a későbbi Torre Annuziata: mindkettő a legjobb Cs. Szabó-írások közé tartozik. 2. Fikciós prózája szellemi alakzatának itt másodiknak kiemelt pontja legyen a reál-irreál disszonancia, amire Cs. Szabó „a tündéri realizmus" és a „szürrealizmus" kifejezések együttesével célzott (Hülő árnyékban, 260. o.). Érdemes hozzátenni, hogy ő Gelléri Andor Endre prózáját illette a „tündéri realizmus" kitétellel (Őrzők. Esszék. Magvető. 1985, 565. o.), a szürrealizmust pedig a maga számára „valóságként mélyen átélt szürrealizmus"- nak mondta. Abban a beszélgetésben csak pályája második felének írásairól beszélt, holott prózáját már kezdettől fogva egy ilyen kettősség jellemezte. A szürreál nála a reál-irreál spektrumában helyezhető el. Ritkán onirikus, gyakran a megírásból-megszerkesztésből fakadóan irreális, vagyis nem álomszerű, hanem nyilvánvalóan lehetetlen; és csak a legritkábban - és sohasem teljes írásra szólóan - a szürrealista automatikus írás módján. A reál-irreál disszonancia olykor feloldódik egy megcélzott szatirikus tréfában (pl. Az angol postakocsi), olykor a meseszerűségben (pl. Húsvét Amalfibarí), olykor egy valósnak ható történet groteszkségében (pl. Torre Annuziata). Harmadik pontnak mondható, hogy a valóban novellisztikusnak ható írások egy részében a reálon belül is jelződik feloldhatatlan disszonancia, méghozzá tárgyilagosan, pátosz nélkül: akár családon (A délutáni előadás), akár nemzeten (A kegyenc), akár egyetlen emberen belül. Csak ebben az utóbbi esetben (pl. Apai örökség, Az idegen) érződik a legvégén egy kevés szentimentalizmus, ami viszont egyik jele lehet annak, amiben az ő írásaiban jelzett egzisztenciális helyzet eltér a camus-itől: Cs. Szabó kevésbé könyörtelen. Ettől a csökkentett könyörtelenségtől, ha tetszik, mérsékelt illúziótlanságtól szabadulnak meg egyes Cs. Szabó-prózaírások, amikor meseszerűségbe, vagy mitizálásba oldódnak. 45
