Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10. szám - Orcsik Roland: Mi a zsír?

most felsorolni, de elég, ha csak a JEL-színházas Nagy Józseffel való közös munkát idézzük meg: mindketten képzőművész-bolondok, együtt járják a különféle műtermeket, a világot is valahogy ekként érzékelik. Tolnai magát az interjúformát is. elavultnak tekinti a hagyományos írásos formájában: „[...] de ha jól tudom, interjú közben nem szoktak filmet vetíteni (ami különben hátránya a műfajnak - amely még minden jel szerint nem élte meg nagy forradalmi preturbációit, mint más műfajok, mint a regény, a vers például)/' (139.) Ez pedig további nyitottságot igényel mindazoktól, akik kényelmesen veszik tudomásul a műfajok homogenitását.

Sajnos a könyvben szereplő fotók meglehetősen gyenge minőségben lettek betoldva a szövegek közé. Furcsa, hogy egy ilyen volumenű kiadó, mint amilyen a Kalligram, nem ügyelt erre, főleg egy ilyen könyv esetében, ahol a vizuális művészetek, vonatkozások rendkívül érzékeny megvilágításba kerülnek. így meg kell elégednünk a kiválóan megtervezett, Joseph Beuys munkáját idéző címlappal, ami szervesen kapcsolódik a könyv mottóihoz és szellemiségéhez. S ha már a mottóknál tartunk, meg kell említeni, hogy milyen finoman, érzékenyen illeszkednek egymáshoz a könyv világában. Kosztolányi Petőfit idézi, erre utal a könyv címe (két olyan költőről van szó, akiket - a disznózsír tematikánál maradva - anyakocaként említhetnénk a Tolnai-költészetben). Egyébként a „költő disznózsírból" kifejezés felbukkan a szerző 2001-es Balkáni babér című kötetében. Ennyiben pedig önidézetként is felfogható. A „disznózsír" újabb rétegeket nyer a beuysi címlappal, ahol egy székes zsírszobrot látunk. Tovább fokozza az egészet a James Joyce-i mottó, hogy lehet-e egy szék tragikus? Ez a kérdés forradalmian hangzik, hiszen egy nézőpontváltást is jelez: az emberről a tárgyakra helyeződik a hangsúly. A disznózsírban pedig igen nagy jelentőséggel bír a tárgymitológia. Ugyanakkor itt nem a tárgy antropomorfizációjáról, hanem egy modernebb felfogásról, a tárgy ready-made - úgy, ahogy van - voltáról van inkább szó.

A könyv műfajilag a regény-kategóriába sorolja magát az alcímének köszönhetően (Egy rádióinterjú regénye). Elek Tibor erről a következőt állítja: „[...] Tolnainak ezúttal is sikerült egy nyelvileg pontosan, artisztikusan kidolgozott, sajátos műformát létrehoznia, valahol az esszéregény és az interjúregény között. A könyv alcíme azonban nem pontos, mert nem a rádióinterjú regénye ez, hanem Tolnai Ottó regénye, mindenféle értelemben." (E. T.: „Valami közvetlen szuszogás", Új Könyvpiac 2005. január-február, 26.) Esterházy Péter a kiváló fülszövegében, csalogató írásában egyenesen önálló műfajként aposztrofálja az egészet: „Ez így, ahogy van, önálló műfaj, ez a matt, már-már motyogó, de élesen, pontosan fogalmazó és föltartozhätatlan Tolnai-hang."

A regény elnevezésnek megfelelően a könyv fejezetekre tagolódik, amelyek valójában az adott részben, fragmentumban felbukkanó motívumokat jelzik előre. Ugyanakkor a fejezetcímek nem központi kategóriái az adott részeknek, mert azokon belül is több mikrofejezetet és részletet találunk. Hasonlóan a szerző első regényéhez, az 1968-ban publikált Rovarház hoz, itt is atomizált világok bukkannak fel, mikrouniverzumok képezik az egészet. Az pedig, hogy a műfaj-problematika előtérbe kerül, Tolnai esetében nem újdonság, hiszen már az Ifjúságban, 1961-ben közölt első Első esszé című esszéje is reflektál erre. Vagy a címében Kosztolányit idéző Prózák könyve című novelláskötete. Ebből is kitetszik, hogy a műfajtalankodás az eddig befejezetlen Tolnai-korpusz egyik meghatározó vonása. Ezért izgalmasabbnak tűnik, ha Esterházy nyomán arra a bizonyos hangra figyelünk, s nem a műfaj- definíciók elégtelenségére.

Rendkívül izgalmas, miként olvassa Tolnai a magyar költészeti hagyományt, pl. Pilinszky esetében: „Tulajdonképpen az egész magyar irodalom nem fogadta el a kései Pilinszkyt. Ez a nyugatos irodalom diktatúrája a mai napig a magyar irodalomban." (369.). Ugyanígy érdekes a föl nem fedezett magyar költőknek szentelt figyelem: „Nagyon fontos számomra Toldalagi Pál. Költészetét illetően véleményem egyezik Pilinszkyével. A Hajnali versenyfutás az egyik legjobb magyar verseskönyv. Még nincs elolvasva. A magyar költészet legtisztább tartománya tehát érintetlen." (369.) Tandori Dezsőhöz hasonlóan Tolnai is inkább arra a részletre összpontosít, amely rendszerint elkerüli a hivatalos irodalmi centrumok figyelmét. A disznózsírt olvasva egy olyan immaginárius kánon képződik még, amely a szerző költészetének értelmezése mellett a magyar lírai hagyomány plurális szempontú megközelítését is támogatja. Tolnai a verseket úgy érinti meg, mint a tárgyakat: a mikroorganizmusokra figyel, ezeket emeli ki és mutatja fel. Úgy is mondhatnánk, hogy általa a magyar irodalom érzékeny olvasatát kapjuk.

Végezetül vessük fel, hogy vajon mi az az apróság, ami miatt a disznózsír egy lépéssel továbbmegy az eddigi tolnaiádákhoz képest? Merthogy az kétségtelennek tűnik, hogy az új opusban egy poétika, egy világ állandósított működését tapasztaljuk. Mégis az a személyesség, ami a szerző munkáit Jugoszlávia (fel)bomlása óta jellemzi, itt most kiteljesedett. Nem jugonosztalgiája van, hanem nosztalgiája. Akárcsak Tarkovszkij Nosztalgia című filmjében, itt sem egy elveszett állam iránti érzel111