Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - B. Kovács András: Marosvásárhely hőse
a falusiaknak stb. Később a Világosságban is megjelent több cikkem, Balogh Edgár ragaszkodott hozzám, megírtam például a román-magyar barátság történetét. Bíró Vencel úgy értékelte, annyira tömör az írás, egy újságíró tíz cikket gyártott volna belőle. Embervadászat 1944 őszén Sokan próbálták megfejteni az okát annak az embervadászatnak, mely a második világháború végén bontakozott ki Erdélyben a szovjet csapatok bevonulása után. Potenciális partizánveszély elhárítása, a hadifogolytranszportok feltöltése, háborús jóvá- tételi kötelezettségek törlesztése a kisebbség rovására, a lerombolt ország rabszolgamunkával való újjáépítése, román nacionalisták aknamunkája, leszámolás a magyarsággal, egy kisebbség lefejezése, emberállományának meggyengítése, magyarellenes terrorhullám? - sokféle magyarázat, hipotézis látott napvilágot a hetvenes-nyolcvanas években megjelent emlékiratokban (Balogh Edgár, Veress Pál, Demeter János stb.), vagy később, pl. Szabó György professzor és Kiss Jenő költő emlékirataiban. A legjobban a kolozsvári lefogások történetét ismerjük, a művelődési központban különösen fájdalmas veszteség érte az értelmiséget is. Mikó Gábor eme apokaliptikus napokat Kolozsváron érte meg, és hajszálon múlott, hogy túlélhette.- Az oroszok bejövetele után engem is lefogtak a szovjetek. Cserkészruhában voltam, a piarista rendházban tartózkodtam, az ún. Szent Jóskában. (Ma a Báthory-gimnázium - volt piarista középiskola - elemi iskolája az Egyetem utcában.) A katonák házról házra jártak, egy magyar kalauzolta őket. Arra hivatkoztak, a törvényszéken igazolványt fogunk kapni, hogy szabadon járhassunk-kelhessünk és munkát vállalhassunk. Velem együtt bekísérték még két piarista társamat és az öcsémet, aki véletlenül épp nálam tartózkodott, különben Magyarpetén, Kamarás mellett tanítóskodott. Sokakat összeszedtek, sorba állítottak, s mikor egy nagyobb csoport összegyűlt, bevittek a börtönbe. Lehettünk vagy háromezren. Bent már szó sem volt igazolványról. Úgy hiszem, a román állam jóvátétel fejében a háborús pusztításért adott oda minket, magyarokat akkor a szovjetnek. Ledolgozni az adósságot. A kolozsvári börtön a bíróság épületében, a mai román opera mellett állott, tizen- négyünket zsúfoltak be egy cellába, amit eredetileg két személyre méreteztek. Asztalon, asztal alatt, ki hova befért. Délután kaptunk csak valami krumplilevest, de nagyon sósat. Én az asztal mellé kerültem, és egész éjjel osztogattam az embereknek a vizet. Egyik vederbe vizeltek, a másikból ittak. Aludni nem lehetett. Reggel mondom az őrnek - kiengedett a vécére -, hogy „já bálnoj". Élt ugyanis a négy év alatt Kolozsvárt egy a németekhez csatlakozott ukrán mérnök, egy házban laktunk, attól tanultam egy pár orosz szót. Annyit tesz, hogy beteg vagyok. De elkergetett, nem hitt nekem, vagy mi. Akkor odamegy az öcsém, rám mutat: „Cselovék dámoj!" Ezt az embert küldjék haza! Hogy más mondta, elhitte. Kihallgattak, s én a dizentériától kezdve, ahány betegségről csak tudtam, mind elsoroltam. Kikeresték nevem a nagy könyvből, mellé írták: „bálnoj", és elengedtek. Még egy-kettőt velem, de azoknak a feje fel volt dagadva. Már a piarista templomnál voltam, mikor elém szökik egy orosz és rám kiált: „Ruszkij?!" Váratlanul ért a kérdés, különben sem állíthattam, hogy az lennék, hát mondom: „magyarszkij.". Erre megint sorba állít, s én már tudtam, mi következik. Visszavisznek, én mutatom, hogy „bálnoj", nézzék meg. Megnézik, s megint eleresztenek. Otthon a szobám fel volt dúlva. A piaristák, ugye, kapták a jó egri bort, nos, a tartaléknak bottal üthettük a nyomát. Fehérneműt, mindent elvittek. Megtaláltam viszont a földre kihányt „certificat de nafionalitate"-t, most is megvan. Román állampolgársági igazolvány, még a régi időkből. Abban az áll, hogy „cetájenie: romána". így tudtam az öcsémet is kiszabadítani. A katona nem tett különbséget a cetütenie 83
