Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - „de én hálok a világgal, /nem énvelem ő”
a szép szavakat, folyjon inkább szét a szöveg, mint a tintagomba, s akkor semmi baj nincsen, azért is fizetnek honoráriumot, akár két, három, négy helyen is. Oda szállunk, ahová a légy, minden mindegy, kész. Elek Tibor: Egyrészt értem és elfogadom, amit mondtok, hogy nincs jelen, hogy hiányzik, másrészt vitázni kellene veletek, szerintem, de én itt csak házigazda vagyok, ezért Gábort kérem erre, mert ő biztosan ismer olyan költőket, akinél jelen van, akiknél tovább él, például Buda Ferencnél, akiről alapos tanulmányt is készített, de másoknál is, Vári Fábián Lászlótól Ferenczes Istvánig. Segíts már, Gábor! Nagy Gábor: Segítenék én, de értem és megértem Ferenc és Tibor gondolatmenetét. Azt, hogy a Nagy László-i költői hagyomány elevenen él tovább, azt én már tudom. De miért nem tudtam mondjuk nyolc évvel ezelőtt? Miért hittem azt el, hogy nincs ez a hagyomány? Miért hittem el, hogy kiüresedett, hogy idejét múlt, hogy őskövületek esetleg még akadnak itt-ott, de nemsokára majd róluk is elfeledkezünk? Zalán Tibornak olyan szempontból tehát igaza van, hogy kérdéses: a továbbélés vajon mennyire van jelen a köztudatban. Buda Ferenc Kossuth-díja például szinte kakukktojás ilyen értelemben. Segítenék én, de magam is meglehetősen pesszimista és szkeptikus vagyok, bár ahogy Ferenc mondta, korunk egyszer az egyik arcát mutatja, másszor a másikat. Forgásban II. 61
