Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - „de én hálok a világgal, /nem énvelem ő”
A harmadik motívum, ami összekötötte őket, József Attila árvasága. Egy helyen azt mondja Nagy László: a legfényesebb árvák pártját fogja, bizonyos tekintetben Adyét, mint önálló, megközelíthetetlen egyedülvalót, más értelemben pedig nyilván a sorsa miatt is József Attiláét. Elek Tibor: Ha már nálad a szó, arra is megkérlek, mutasd be ezt a kiállítást néhány mondattal, illetve beszélj arról, milyen feladatot jelentett számodra és milyen érzés volt a szüleid munkáihoz köteteket tervezni? Nagy András: Nekem ez nem okozott gondot, éppen az előbb említett együttfelnövés miatt, mindig másképpen, de rendbe szedve láttatni a munkáikat. Először is megnéztem, hogyan csinálja apám, tudniillik anyámnak nem egy könyvét ő látta el rajzokkal, címlapot is tervezett nekik. Fönn is maradtak ezek, használom is őket, amikor apám rajzával idézem meg anyámat, így természetes, hálás dolog. Első munkáim közül való, apámmal közös munkám ez, amit most Buda Ferencnek átadok. Sámánkovácsokat látunk a linómetszeten. Akkor készült, amikor apám különböző ázsiai rokonnépek költészetét fordította, és némelyikhez az ES-ben megjelent néhány hamvas linóm. Az egyiknél apám nem állta meg, hogy rá ne tegye ő is a kezét, és ő fejezte be a saját szájíze szerint. Amit a metszet jelképesen mutat, az lehetne Buda Ferenc élete is, a feje egy kovácsüllőn van, és jobbról-balról üti a sors egy-egy kovácsa... Buda Ferenc: Köszönöm, köszönöm. Nagy András: Noha eredetileg asztalos akartam lenni, de apám példája nyomán korán elkezdtem én is rajzolni, majd illusztrálni, linót metszeni már a középiskolában. A szüleim verseihez rajzolni viszont még nem volt bátorságom. Címlapot készíteni már igen, de úgy véltem, hogy Nagy László illusztrálásához Kondor Béla, egy másik nagy rendteremtő értett leginkább, és biztos, hogy Szécsi Margit illusztrálásában apám a legjobb. A kiállításról annyit, hogy az a szándékom, soha ne ismételjem magam az ő megidézésükkor, tehát ne csontosodjanak be egyfajta látványba, hanem mindig a menet közben felfedezett új és új arcukat tudjam megmutatni, maradjanak szabadok. Ezért a legelső, apámnak készített címlapomtól kezdve (ez volt a Versben bujdosó) máig, a tavaly megjelent háromkötetes új kiadásig, a leletmentésig eljutva, még föl nem tárt világot föltárni, sugallni, fölhasználva mindazt az emléket, tudást, amit magamévá tehettem mellettük felnőve. Elek Tibor: Ha már az emlékek felidézésénél tartunk, Feri, téged kérlek arra, mert tudom, a három jelen lévő költő közül a legtöbb személyes élményed neked volt Nagy Lászlóval, hogy idézz fel néhányat ezek közül. Buda Ferenc: Legelső személyes találkozásunk 1959 nyarán történt Szigligeten. Akkor én még oda nem kaphattam beutalót, most már kaphatnék, de nekem túl drága, mindegy. Személyesen korábban még nem találkoztunk, nem is őt, hanem Koczog Ákost kerestük, aki a debreceni egyetemen világirodalmat adott elő nekünk. Becsült, szeretett bennünket. Szóládról, a feleségem szülőfalujából kerestük fel azzal, hogy nem tudna-e segíteni nekünk Pesten albérletet találni. Épp az első gyereket vártuk, se állás, se lakás. Amikor rátaláltunk épp, akkor lépett be Juhász Ferenc, akivel szintén váltottam néhány mondatot, nagyon megilletődve. Nem sokkal rá bejött a szobába egy botra támaszkodó, lesérült nehézatléta külsejű ember. Ákos bemutatta őt is, László kezet adott, így kezdődött a barátságunk. Amikor a későbbiek során találkoztunk - általában én kerestem meg őt az ÉS szerkesztőségében -, akkor is rettentően nagyokat tudtunk hallgatni, de úgy, hogy az semmi feszélyezettséget nem hordott magában. Nagy László nem volt szószátyár ember, s ezt is nagyon szerettem benne, jókat lehetett vele hallgatni. Ha beszélgettünk is, többnyire nem az irodalomról, isten ments!, arról legfeljebb any- nyit mondott búcsúzáskor: „na, írjál szép verseket!". Fákról és egyéb megmunkálható anyagokról beszélgettünk. Egyszer még egy darab rezet is adott nekem, amit az asztal 58
