Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10. szám - Jagielski, Wojciech: Kőtornyok (Fordította: Pálfalvi Lajos)
kapták az istenhit helyett, romokban hevert, agyaglábakon álló kolosszusként omlott össze a szemük láttára. De valami miatt szégyenletes lett volna visszatérni a régi Istenhez. Most megint büszkéknek kellett volna lenniük mindarra, amit megutáltattak velük. Azt is ajánlották nekik, hogy mint szabad emberek, térjenek vissza a régi nyelvükhöz, írásukhoz, amelyet már nem ismertek, azokat is elfelejtették, akik utoljára használták. Ennek következtében sokan idegennek érezték magukat saját hazájukban. Nem tudták megértetni magukat a szomszédokkal, nem tudták megkérdezni az anyanyelvükön, mi merre van. Nem tudták elolvasni az utcaneveket, mert olyan írással kalligrafálták, amelyet nem ismertek, bár ez tanúskodott eredetükről, ez határozta meg identitásukat. Országuk történetét sem ismerték, az pedig, amelyet már elfogadtak, a hazájuknak tekintettek, egyszerűen eltűnt. Mostantól fogva olyan államokban kellett élniük, amelyek soha azelőtt nem léteztek ilyen formában, a határaikat moszkvai stratégák húzták meg a térképeken, ez pedig már a megszületésük napján előrevetítette a szomszéd országok közt elkerülhetetlenül kitörő háborúk rémképét. Hiszen meg kellett küzdeniük egymással a földért, az itatóhelyekért, a legelőkért, az ásványkincsekért. Nem számoltak az ősi hagyománnyal és renddel, szétválasztották, s ezzel össze is ugrasztották a szomszédokat, akik korábban békében éltek, elválasztották egymástól a rokonokat, miközben esküdt ellenségeket a közös haza honpolgáraivá tettek. Határvonalak zárták le a csapásokat, amelyeken évszázadok óta hajtották a pásztorok a csordákat. Most államhatárokat kellett átlépniük, el kellett menniük a hivatalos határátkelőhelyekre, nyomtatványokat töltettek ki velük, kérdéseket tettek fel, aztán még fizethettek is, ha el akartak jutni a hegy déli oldalára, a legelőkre, vagy csak vásárba indultak a közeibe, a szomszéd faluba. Botlih környékén nem alakítottak ki semmiféle határátkelőhelyet, ahol át lehetett volna menni a szomszédos Grúziába. Ha tehát a botlihi avarok meg akarták látogatni a közelben, de már a grúz oldalon, Lagodehában élő rokonaikat, először el kellett valahogy jutniuk a nehezen járható hegyi utakon Derbentbe, onnan Azerbajdzsánba, aztán mehettek tovább Grúziába. Ez korábban legföljebb félnapos út volt lóháton, most viszont ráment három nap, és két államhatárt kellett átlépni. Ilyen fáradságos úton, ennyi akadályt legyőzve sikerült valahogy eljutniuk a faluba, ahol nemrég még otthon érezték magukat. Most úgy bántak velük, mintha idegenek lennének. És annak is érezték magukat. Őszintén szólva a saját fővárosukban sem mozoghattak otthonosan, pedig a szabadság korában is ugyanazok az emberek kormányoztak, akik a rabság idején uralkodtak. Egykor bejnek, emírnek, kánnak, samkhálnak, naibnak tituláltatták magukat. Aztán amikor az oroszok leigázták őket, szívfájdalom nélkül vedlettek át titkárokká és elvtársakká, az udvari ceremóniát fölváltotta a kommunista frazeológia, a feudális hűbérúrnak kijáró alattvalói hódolat. Most megint a legcsekélyebb aggályok nélkül nyilvánították magukat köztársasági elnöknek, miniszterelnöknek és képviselőnek, habozás nélkül demokratikusra cserélték a kommunista frazeológiát. A régi-új uralkodók azt is világosan értésükre adták 31
