Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 7-8. szám - Szentmártoni János: A valóságos látszat

ben már a legelején megérint mindent, amely szerves része lesz az egész versnek. Semmi nem harsány, egyetlen komponens sem kerül előtérbe - kölcsönösen erősítik egymás fényét.

Míg az első ciklusban a gyermekévek keltek életre, itt a férfikor magánéletéből olvashatunk megrázó epizódokat, amelyeket átjár, megízesít az érett, s az együtt öregedésben továbbmélyülő szerelem nemes óbora. A hűség nemcsak múltjához, jelenéhez is köti az embert. De már nincs szükség az ifjúság vagdalkozó bizonyításkényszerére, elég egyetlen mozdulat, tekintetváltás. Mert rend van végre, s a nyaraló nyári kertjéből vagy a szomszéd csárda teraszáról már jobban, pontosabban látni a világot, amelyet kiszínesít a lélek játéka. Ahogyan az emlékek is fölfénylenek, mint a megtalált gyöngyök a tengerfenéken. Akár a hajdani repülőút (A halhatatlanság órája). Mintha az eltelt sok-sok év beleférne abba a felejthetetlen órába, amely föld és ég között, a halhatatlanság igézetének mámorában telt.

A ciklus záróverse (Szentséges éj) továbberősíti hitében az idős költőt, hogy hiába bár a múló idő hordaléka, elhunyt barátok (Képzelődés Orbán Ottó emlékére), széthullt szülőföld (Csendélet szegfűcsokorral), a személyes vég fenyegető árnyéka (Mikor a vénség megkísért), semmi sem múlik el nyomtalanul. Van - már nem világmegváltó, „csupán" a létet önmagában egyensúlyban tartó - feladata még, amelytől mások is gyógyulhatnak, amelyből mások is erőt meríthetnek. Mindennek egyik leghitelesebb példázata a hű társsal végigélt szerelem is:

ilyenkor tör föl a sose halunk meg, fölpörög a heje-huja tánc, hitesd magaddal te is, szuggeráld, fiatal vagy, fiatalok vagyunk

kettesben itt a csárda teraszán, bár a kabátunk szárnya földig ér, ábrándjainkat négyökrös szekér viszi tovább.

(Szép őszi nap)

Összefoglalás igényű a Költő pásztorokkal ciklus. Takáts Gyula születésnapjára íródott e címadó költemény - de az idős mester és más kortársak (pl. a Hetek-társ Serfőző Simon a Gyerekidőben) mellett megszólíttatnak, illetve felidéződnek a már eltávozott barátok és mesterek alakjai is egyfajta lírai újra-olvasónaplók formájában, úgy mint Jékely (Hajnali zarándoklat), Füst Milán (Störr kapitány visszanyeri feleségét), Illyés (Ebéd a kastélyban). De Aghnál soha nem a verset író költő kerül előtérbe, mint inkább a vers és a verset író költő világa, kora, történelme. így e szellemi kapcsolatok körül mintegy virtuális valóságként megelevenedik a múlt is, az elmúlt évtizedek keserédes világa. Keser- édes, mert szenvedéssel teli, de mégiscsak az ifjúságot jelentette.

Különös hangsúlyt kap joggal e panorámában 1956 és felelősségteljes öröksége (Összegyűjtött vallomások). Ágh István ott volt a magyar történelem egyik legdrámaibb és legszégyentelenebb délelőttjén a Kossuth téren, ahol a sortűzben ő is megsebesült. A gyilkosok és az életben maradt áldozatok, szemtanúk emlékezetét egyaránt megszólító Októberi fogadalom súlyos zárómondatával kivetíti e délelőtt véres tragédiáját az utódok lelkiismeretébe: „hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj."

Egy reményvesztett nemzedék hangja szólal meg abból a korból, amelyben az itthon maradottak már nem tudtak mit kezdeni apáik örökségével; az emigránsok java része pedig „útiruháját" „elkoptatta / drága anyanyelvével együtt" (Valahol délen):

Akik abban a korban szerencsélhettek élni, nem akarták fölfogni, milyen nyomorultan otthontalanok, azt sem értették igazán, megfáradt nappaluk miatt oszlottak-e szét, vagy a pohárnak beszélő rémalaktól, aki a kedvüket lassan fenékig itta, bár közönséges üvegárus, mégis pimaszul odatelepült fura árnyék volt, a csőd sötétje.

(Boldogult úrfikoromban)

160