Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Szentmártoni János: A valóságos látszat
Szentmártoni János A valóságos látszat Ágh István: Semmi sem úgy Ágh István nagy formátumú költészetében a „valóságos látszat" és a látomásszerűen föltárulkozó valóság egymáson áttükröződve van jelen. Mint mikor az ablaküveg előtt állva egyszerre érzékeljük a kinti világot és a benti visszfényét, önmagunk arcképével. Ez csak úgy lehetséges, hogy az Ágh-versek olyan létszinten alakulnak, készülődnek napvilágra, ahol egységben működnek még az alkotó szellem reális és szürreális érzékszervei. így történhet, hogy ugyanolyan hitelességgel kelnek életre gyerekkori hiedelmek, mint megtörtént események. Ebből adódik az is, hogy hiába az alapvetően prózai, enjambement-os dikció - maga a vers mintha lebegne, egyfajta szolid ünnepélyességben, álombeszédként a valóság fölött. Ágh István legutóbbi, Semmi sem úgy című verseskötetéből olyan versek igazolják mindezt, többek között, mint a Kísérlet a nem ismert idővel, Éjféli ámyékseprő, Megállóban, Képzelt valóság, Zene. Igaza van Kemsei Istvánnak, amikor a következőket írja egyik tanulmányában: „...amit Ágh a kezdetektől fogva tud a világból, az nagyon egyszerű, és ugyanakkor nagyon bonyolult, nagyon természetes, és nagyon nehéz a természetességét tudomásul venni, nagyon az orrunk előtt van, éppen ezért csak nagy nehézségek árán látható meg, az emberi tudat ritka állapotaiban." („Ahol minden magában való összefonódik" 1. Ágh István lírája = K. I., Valamennyi időnk, Orpheusz, 2002, 31.) Még előző kötete (A képzelet emléke, 2000) emlékezetes, gondolkodásmódját és mentalitását oly jellemző költeményében írta: Nem tartom számon, mit írtak a költők öreg korukban, miféle cseleket aszaltak a különbéke érdekében, nem becsmérlem sárkányomat, mint fennhéjázó mesehős, nem leplezem félelmemet iróniával, tudomásul veszem, aki megjelent legbelül, s lopakodik, alattomban terjeszkedik, lefoglal magának annyit, ahány kiló vagyok meztelenül és éhgyomorral. (Újesztendei várakozás) Ez a sztoikus magatartás és belső fegyelem két nagy költőelődével rokon, Berzsenyiével és Arany Jánoséval. De míg a niklai remetét keserű indulatai, az Őszikék Arany Jánosát pedig margitszigeti Nagyszalonta-nosztalgiája meggátolta abban, hogy tulajdon emlékeivel berendezett magány-terét otthonaként élje meg - addig Ágh Istvánnak, akinek eredendően elégikus költészete úgyszintén elsősorban hiányokból építkezik, sikerül az elvesztett és elveszett gyerekkori vidék kellékeivel bebútorozott világnak abban a szegletében, amelyet elfoglal, hazát lelnie, szülőföldjére ismernie. Azzal egy időben, hogy számba veszi a múlt veszteségeit, újra is teremti azokat, mozgósítja őket egy élhetőbb jelen érdekében. Nem optimista szemlélet ez, sőt, nagyon is sok fájdalmat kiállt, csak egy olyan mindent átható életenergia hozadéka, amely a múltat - jelenné avatva - átnyújtja a jövőnek. Nem hiszi, hogy tud vele mit kezdeni az utókor, de ha másra nem is, ijesztő hiányára rákérdez majd, és kimenti belőle mindazt, ami még kimenthető. E higgadt bölcsességnek köszönhetően Ágh nemcsak a múlttal, ugyanolyan - a fenti versrészlettel is illusztrált - természetességgel néz szembe az elmúlással is. 158
