Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Cséve Anna: „A papír igényeinek megfelelően”
Halásztanyán Tiszapart, július 13. Gyönyörű, gyönyörű a Tisza. Egyet kanyarodik, olyan, mint a selyemszalagos csokor egyik fodra. Szél fut végig, könnyű szél a habján, csókolja az ég a szőke vizet. Füzes ezüstgomb bokrai bozótolják, szárcsa kiált, vadkacsa fürdik a tövén. Ennél szebb pont nincs a tájon. A kecsege felüti hegyes orrát, a süllőt kézzel szedik a gyenge sárban. Szép szál halász ül a parton vasárnapi ruhában, a soklikú bárka ott billeg a víz színén hallal megrakva. Bőség, gazdagság, nyugalom, a magyar természet pompás szakasza. Valaki kinézte ezt a helyet, egy úrlelkű, bohém szívű úr; nagyurak fia; a szabolcsi kiskirályok maradéka, vadászpuskával a vállán cserkészett erre s parancsot adott embereinek, hogy tanyát építsenek a szabolcsi vinkó s a tokaji bor számára e helyen. Nem kérdezte ki földje, mi van a telekkönyvbe írva, magas cölöpépítményre házat rakatott, betonnal verette ki a cölöpök közét, hogyha jön a zöldár, el ne vigye. A Tiszától jobban féltette, mint a magántulajdon vészeitől. S igaza volt. Pár éve jött egy árvíz... a töltések, a hatalmas, Széchényi-húzta nagy töltés martjáig színeit a víz, a házat is csaknem ereszig elöntötte. De megmaradt a ház, csak épp a szőnyegeket meg a bútorokat vitte el (zárt ajtón keresztül; ilyen csudák esnek). Hanem a tanya itt maradt, s a csip- csup tulajdonjogi dolgok is elintéződtek, s most a szabolcsi urak vadásztársaságának van itt egy hét megyére szóló - jaj, alig nagyobb egész kis Magyarország ma, e kicsi drága magyar kert - híres-neves, nevezetes tanyája, ahol tölgyesek remek alléja szegélyezi a rétet, ahol az ég derűsebben néz, mint másmerre s ahol a kecsege nyáron sütve ízesebb, mint bárhol a világon: olyan, mint valaha a Pruth és Szeret mellett, mint a Volga partján, mint az ázsiai step- pék vizein. Valami ősi kedves van itt. Nem lehet azt szóval kibeszélni, csak érezni lehet. Iksz-lábú hosszú asztal a remek fák alatt, magyarok ülik körül, vérbeli, bővérű úri magyarok, bölcs alispán, pompás szolgabírák; mind olyan, csak insurgens ruhát kellene rájuk adni s mehetnének újra Napóleon ellen. És micsoda nóták, nótázások. Kár ezért a főbíróért, hogy csak itt hallatszik fel a dala: Szép asszonynak ábrázatja, Visz engem a gyalázatra!... 99
