Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Móricz Zsigmond: Beszélgetés az írógéppel
fiókban, s több nikkel húsz filléres. Mikor levettem a legfelső ötöst, az ujjaim megérezték, hogy három ott maradt. De most jön a hiányos gondolat: rémlik, mintha, mikor feljöttem az asztalosoktól, itt találtam Kisnét, tüzet rakott. Lehet, hogy akkor folyt le az a dialóg, hogy odaadtam az ötpengőst, s azt mondtam: vasárnap menjen be az ura... Ha így van, akkor csak a fiókból vehettem ki neki egyet. Rejtélyes, hogy ehhez semmi érzéki kép nem fűződik. Az ujjaim amilyen tisztán emlékeznek az asztalosok pénzére, erről nem akarnak tudni semmit. Én tehát arra határoztam magamat, hogy nem veszek tudomást erről a dologról, a pénzeket visszarakom, s pontosan vezetni fogom a héten, hogy mennyi s milyen fajta pénznem van a fiókban. Aki egyszer lop, az máskor is megteszi. Nem valószínű ugyan, hogy ilyen sűrűn tegye, egy héten kétszer... de megpróbálom. Én a magántulajdon hitében nőttem. Ami egyszer jogilag az én sajátommá lett, azt épenúgy érzem összeforrva lényemmel, mint a testemet. Ez nem az én filozófiám, ez a közvélemény, a közfelfogás. De bizonyos, hogy objektumrakománnyal élek. Ha egy tárgy bekerül az életembe, azt nem tudom kidobni többet. Még akkor sem, ha ízlésemet sérti. Mindössze arra vigyázok, hogy ha vásárolok valamit, az teljesen fedje a szépről való fogalmaimat. Az ajándékozott tárgyaknál erre nem lehetek tekintettel, de ha egyszer itt ragadt valami, attól sem tudok többet megválni, pedig ahányszor ránézek, mindig sért. Nem engedtem meg, hogy a kerítésen belül állítsák fel a szomszéd vendéglősnek a reklám tábláját. Ez jogérzetembe ütközik. A pénzzel szemben eddig ez a tulajdonérzésem nem volt. A pénz nem számít nekem, mint birtok, tulajdon, csak mint üj objectum, vagy valami haszonérzés megszerzésére alkalmas eszköz. Ezért nem gyűjtöttem soha pénzt. S ezért adtam ki mindig a legnagyobb könnyűséggel a pénzt, még a jövő terhére is. Ezt a régi, suta, ízléstelen, szarvasagancs- nyelű kis zsebkést nem volnék képes senkinek odaadni, még annak sem, akit szeretek. De pénzt, akármennyit, hogy vegyen magának. Pedig ez a kis kés csak ügy ragadt rám. Azt hiszem, a Marcié volt, s mikor a magam szép kését elvesztettem, valahogy ideiglenesen a zsebembe tettem, s már legalább húsz éve használom. Mennyi pénzt adtam ki azóta, legalább félmillió pengőt, s nem fáj ügy, mintha ezt elvennék tőlem, ha elveszteném is, sokáig boldogtalan lennék. Elméletben nem vagyok a magántulajdon híve, - de kitört rajtam a fáradtság, s le kell feküdni. Nem fejthetem ki magamnak. 1936. január 28. 17.37 [Leányfalu] Érdekes, hogy az emberben a fösvénység és a bőkezűség mindig a világszemléleti állapotával van összefüggésben. A világszemlélet általános és állandó elrendeződést teremt az emberben. Világrendet. Ebből a világrendből reagál aztán az ember a legcsekélyebb hatásokra is. Ami összhangzásban van a szemléletével, azt azonnal igenli, még ha helytelen is. Ami nincs benne ebben a perspectivában, az nem érdekli, bármilyen fontos is jobban megvizsgálva a dolgot. Itt egy epizód elébb: Kisbácsi szecskát kevert répavagdalékkal, s meglocsolta, akkor újra megkeverte.- Most megérdemli a Kicsi, - mondom.- Megenne az jobbat is... Hallgattam. Már többször célozgatott rá, hogy venni kellene egy zsák korpát.- Csak turkálja. Kiszemeli belőle a répát. Osztán lassan megeszi a szecskát is. De ha korpa lenne rajta, az ráragad minden szálra, mingyán együtt megenné. Nem feleltem. 80
