Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 7-8. szám - Lengyel András: A szabadkőműves Móra
törvénye pedig az, hogy lássa meg a könnyeket a sisak alatt és a gyermek mosolyt a pajzs mögött" (Hevesi 1960. 356). Ez a zárlat, mely az alkalom kívánalmai szerint metaforák sorozatával mondja el mondandóját, könnyen „lefordítható". S könnyen érthető, világos szabadkőműves hitvallásnak tekinthető. A szabadkőműves Móra orientációjának mintegy sűrítménye, már-már aforisztikus tömörségű összefoglalása ez. 9 Fölmerülhet a kérdés: ebben a szövetségben ki hatott kire? A szabadkőművesség Mórára, vagy Móra a szabadkőművességre? A kézenfekvőnek tetsző válasz, az is-is, bár - indokoltan - a kölcsönösségre helyezi a hangsúlyt, leegyszerűsítő. Összemos olyasmit, aminek éppen világos megkülönböztetése és szétválasztása lenne a célszerű. A helyzet ugyanis az, hogy ez a joggal föltételezett kölcsönhatás az idők során átalakult. A „végén", 1917-18-19-ben kétségkívül Móra volt az, aki radikalizálta a Szeged páholy politikailag is leírható belső légkörét, „atmoszféráját". Móra ekkor már érett szabadkőműves volt, okossága, helyzetelemző képessége és nyelvi-retorikai meggyőző ereje pedig óhatatlanul valódi vezéregyéniséggé tette. (A névleges vezető, Szigyártó Albert főmester semmilyen tekintetben nem vehette föl vele a versenyt; közöttük formátumkülönbség volt - Móra javára.) 1918-19 szegedi közéletének nem véletlenül Móra lett az egyik meghatározó szereplője. Ám mindez nem súlytalanítja visszamenőleg azt a szerepet, amelyet a szabadkőművesség, közelebbről a Szeged páholy töltött be az író életében. A páholyhoz s az egyetemes szabadkőműves „szövetséghez" való potenciális tartozás ugyanis - a tradíció ereje, intenzív belső élete révén - Móra mély belső átalakulásának elindítója lett. Segítette Mórát abban, hogy fölhalmozódó társadalmi tapasztalatait új kontextusban értelmezze, s addigi beállítódását egy tapasztalataival összhangban lévő, magasabb rendű beállító- dottsággá alakítsa át. Ezt, érdekes mód, az őt közelről ismerő páholytárs, az utóbb, 1919-20-ban renegáttá váló Domokos László évtizedekkel később egyértelműen kimondta: „Szegény Ferencünk merészen kitépte magát a szülői házban nyert szelíd falusi hitvilágból és a kornak megfelelő szabadossággal markolta meg az anyagi világot; ezt az átalakulást a szabadkőműves páholy légköre váltotta ki, mely a radikalizmus felé irányította" (Domokos László levele Madácsy Lászlóhoz, Bp. 1969. febr. 14. MFM). A fordulatot persze Domokos, aki időközben megtagadta szabadkőműves-radikális múltját s spiritisztává lett, negatívumként, a „szabadosság" és az „anyagi világ" felé fordulásként ítélte meg. S Mórának azt a kései vallomását, hogy tudniillik „engem minden külső siker messzebbre vitt magamtól, soha többé vissza nem hozható szép belső életemtől", a szabadkőművesség hatására vezette vissza. Értékítéletében azonban Domokos alighanem téved. Az „anyagi világ" figyelembe vételének kikerülhetetlensége ugyanis Móra személyes tapasztalata volt; az egoista és versenyeztető piac-elv, amely a 20. század elején már áthatotta a magyar polgári társadalmat, a mindennapok része volt. Móra, ha csak nem volt vak és süket, ennek fejleményeibe ütközött, ennek emberi következményeit tapasztalta meg. Sőt, mint éppen szabadkőműves megnyilatkozásaiból láthattuk, számára éppen a Domokos által kárhoztatott szabadkőművesség tetszett olyan közösségnek, amely „benső életét", az erénykánonban való hitét - legalább egy zárt közösség keretein belül - ébrentar- totta. A szabadkőművesség „hatásmechanizmusa", úgy vélem, Mórát illetően egészen más természetű volt. Az első s legfontosabb mozzanat, minden jel szerint, a szimbólumokba rendezett szabadkőműves tradíció folyamatos elsajátítása volt. Ez a tradíció ugyanis olyan értékkánont testesített meg, s a tradícióelsajátítás olyan formában történt, hogy megkönnyítette Móra számára a „hazulról hozott" premodern értékek törés nélküli, fokozatos átrendezését. Sza73
