Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Gobby Fehér Gyula: A pogányok öröksége; Kicsoda lakozik sátorodban; Féltve látom egeidet; A haszontalan venyige
Féltve látom egeidet Blazsek csöndben ivott, sokat sohasem beszélt. Most rajta volt a sor. Apámat nem ismertem. Mondta. Minden mondat után szünetet tartott. De mi kivártuk. Volt időnk elég. Anyám se akart róla beszélni. Pedig kérleltem. Minden gyereket érdekel, kitől származik. Én is kíváncsi voltam, milyen ember az apám. Mert az embernek valahová tartozni kell. Akkor bátrabb, merészebb és szabadabb is. A fekete a feketékhez, a sárga a sárgákhoz húz. Én meg egyedül lebegtem a szélben, mint a pacsirta. Ki vagyok én? Ezt kérdeztem anyámtól, mikor apám után érdeklődtem. Sokáig megkerülte a választ, de mikor kamaszodni kezdtem, elvadultam. Mind nehezebb volt kordában tartani. Nem bírtak már velem sem a nővéreim, sem a tanáraim. Akkor egy őszi délután kettesben maradtunk otthon, és anyám végre megnyílt. Engem két férfi hagyott el. Mondta. Itt maradtam két kicsi lánnyal ebben a házban. Szakmám nem volt, csak szorgalmam. Dolgoztam, de csupán annyit kerestem, hogy megéltünk. Ha nem segítenek apámék, akkor még ruházni se tudtam volna a gyerekeket. Nem tagadom, figyeltem a férfiakra. Fiatal teremtés voltam, igaz, két kislány fogta a szoknyámat, de sokat álmodoztam arról, hogy a kezemet egy igaz férfi szorítja majd az öklébe. Elképzeltem, hogy engem valaki őszintén szeret. Megálmodtam a simogatását, a gyengédséget, a suttogását. Közben egy emeletes ház építésén dolgoztam. Mindenes lány voltam, ha azt parancsolták, hordtam a téglákat, ha kellett, vizet hoztam a kőműveseknek, ha befejeztek egy emeletet, úgynevezett előtakarítást végeztem, vagyis minden fölösleges darabot vödrökbe gyűjtöttem, lehordtám a szemétgyűjtőbe. Egész nap forogtam, mint a motolla. Nemcsak én, öten voltunk mindenesek, jutott mindenkire munka. Uzsonna idején lejártunk a Dunára. A parton hűvösebb volt, mint az épületnél, és a fűzfák alatt kényelmesen heverésztünk. Fecserésztünk, néztük a folyót meg az evezősöket. Nem messzire dolgoztunk az evezősklubtól, nekem érdekes volt, hogy valaki azzal gyötri magát, órák hosszat evezzen a vízen, anélkül, hogy fizetnének keserves erőfeszítéséért. Szép fiúk voltak az evezősök. Magasak és széles vállúak. Kapcsolatot nem teremtettem velük, messzi világ volt számomra az ő világuk, de vágyódtam utánuk, lestem rájuk. Egészen mások voltak, mint az építőmunkások, akik közül néhányan ki akartak kezdeni velem, de elhajtottam őket a közelből, mert csupa hülye viccet tudtak, és a kezük ugyanolyan kemény, sebzett és érdes volt a munkától, mint az enyém. Ha udvarolni akartak, a fenekembe csíptek, mást nem tudtak kitalálni. Az evezősök közül egyikük egyszer kifordult előttünk. Felénk nézhetett, elgondolkozhatott, mert a bal karjával túl hirtelen mozdulatot tett, s a könnyű csónak visszafordíthatatlanul kibillent egyensúlyából. Nagyot csattant a vízen, lemerült, aztán prüszkölve bukkant fel a csónak másik oldalán. Mi, nők a parton nevettünk, ahogy a torkunkon kifért, de a férfi úgy tett, mint aki semmi másra nem figyel, 60
