Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Nagy Farkas - Dudás Erika: Fruzsina
Október 15. Még a kórházkapuban is reménykedtem, hogy létezik egy másik megoldás. A dolgon túlesett, kifelé tartó sorstársaim megkínzott arcába nézve arra gondoltam, én még mennyivel jobban nézek ki, és könnyűvé váló léptekkel, szinte ellebegtem mellettük. Ostoba fölényérzet volt. A kezelés után azonban tudtam, már én is pont olyan vagyok, mint ők. Többet ide nem jövök, gondoltam a kábulatban. Amikor jobban összeszedtem magamat, akkor már biztos voltam benne, hogy többé soha. De hogyan, mitől lehetnék jobban, ha még nem elég erős bennem az elhatározás a gyógyulásra? Aki egészséges, most felkapja a fejét: mi az, hogy „nem elég erős"? A beteg ember gyógyulni akar, és ennyi. De nem eny- nyi! Mert a betegség bizonyos terheket, kötelezettségeket levesz a vállról, csak jogaid maradnak, gyerekségbe esel. Ha más kiút nincs, marad a betegség. Megoldódnak a dolgok, vagy ha nem, akkor legalább halasztódnak. Túl sokáig halogattam a szembenézést, megkeményedett bennem a betegség, most már a végső rémület kell, hogy megijedjek, és visszatérni legyen erőm. Amíg szuszog valaki, minden megtörténhet, még az is, hogy jobban lesz! - így vigasztalt az öreganyám, amikor a beteg nagyapa ágyánál pityeregtem. Csak ha maga is halni akar, akkor lesz vége, mondta, és rácsapott a dunna tetejére, hallod-e öreg? - kiáltott a nagyapa fülébe. De nagyapa akkor már régen nem hallott semmit, nem akart hallani, elege volt mindenből. Az ágya felett lógott a kastély képe, ahol minden normális parasztházban a szentkép helye volt, a feszületé, de ő a kastélyt akasztotta ki, hogy ha éppen semmi baja nem volt, hát fájjon neki az emlékezés. A fiam képe került az esküvői kép helyére. * (Úri idők cifraságai fel ne támadjanak, mondta az elnök, és miután a kastélyból lassan kifogytak a lakók - nem tartott sokáig, kevesen voltak -, a kastély is fogyni kezdett, fogyogatott szépen. Legelőször a tető ázott be, nem volt mester, aki felmászott volna javítani, azután az ablakokon járt ki-be gazdátlan házak első pusztítója, a mezei szél, rángatva, szaggatva mindent, ami hagyta magát. Az öreg juhász ki-ki járt még. Göcsörtös botján támaszkodva sokáig nézte. Divatját múlt bő gatyáját, amit még az uraság birtokán szakított szét, elvitték a néprajzosok. Fekete, bokánál felhasadt varrású, élét felejtett nadrágjában úgy állt ott, mint akit otthagytak emlékezni és emlékeztetni. Szemből volt a rom, balról épp lement a nap, jobbról a telihold narancsvöröse látszott. Nyár volt, melegen emelkedett a földszag, sárgára váltott a zöld, szárazság szíttá a mezőt. Az orvosmeteorológia szerint a szívbetegekre különösen nehéz napok vártak. A juhász kezében még benne volt az emlékezés a kovácsoltvas kapu kilincsére, a kapu ott lehetett valahol, koszorúvirággal övezett utat látott, mélázott hajnalig. Az aratók találtak rá, traktoron vitték be a faluba, mert a mentő épp másfelé volt, különben is, egy kilencvenéves miatt nehezen mozdul már az orvos. Még élt, amikor a kiskapuban leemelték a pótkocsiról.) 49
