Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 6. szám - Vasagyi Mária: Cifra ház bőségszaruval
tak, kenyeremet - szájamhoz se emeltem, mert minden ételtől mélységesen undorodtam - szétosztottam köztük. Nem bántottak. Halász Verőn pedig hatalmas csúf öltésekkel napokig foltozta ágyastársa kabátját, amelyet a kamion kiálló szöge szakított tönkre, munkája végeztével letette a tűt és a cérnát, s amint álomba merült a ház, elindult övéihez a petrőci pusztára. Már csak négyen maradtunk. Gyanús volt Jusztin nagyapa hosszú hallgatása, a kenderáztató partján tett céltalan esti sétája. És csakugyan, alig telt bele fél év, egy reggel beköszönt Fruzsinának, aki gyenge szemével azt se látta, mely irányba ment világgá. Mint azt későbbi szállongásomkor - amidőn elmémben feltérképeztem az egész Bács- kaságot - megállapítottam, az általúton közelítettünk a Sárkánysorhoz. így is sokan megláttak bennünket. Hát ezeket nem...? - hallottuk innen is, onnan is. Fejet sunyva mentünk tovább, szégyenfélét éreztünk, erősen égetett. Talán emiatt, ám ki tudja, mi okból, Fruzsina nem jött oda a házhoz, hiába kérleltem, leült a réten és a fű zörmölését hallgatta ott, ahol annak idején a hókadt képű vándorfestővel, a Kőkecske címtáblájának felfrissítőjével egy egész délutánt végigbeszélgetett. A Sárkánysoron pedig éppen csak hogy le nem virágzott a tamariska, porszagú rózsaszín felhőben ült a ház, amelynek homlokzatát bőségszaru díszítette, s amelyet emeritus személynek, távoli bércek kitüntetett hősének ajándékozott a város. Idegenek járkáltak a kapun ki-be, megszólítottam őket, nem vettek észre, más-más síkját laktuk a világnak. De a címtábla a helyén volt! A kőkecske szeme, most láttam először, kiguvadt, mint Jusztin nagyapáé, és csaknem az egész rokonságé, mert az ő szemüket, hamis mosolyú, csodálkozást színlelő pufók ábrázatukat festette meg bátran annak idején az ügyes mester, s a hókadt képű vándorfestő is újra, de ő már tulipánokat és virgonc gidákat varázsolt a jóllakott kecske köré. Mindent rendben találtam, újságoltam Fruzsinának, s elégedetten tértünk haza a viskóba. Arról hallgattam, hogy úgy rémlett, a spalettát, amit Jusztin nagyapa az utolsó ablakon résre hagyott, amíg ott álldogáltam, kissé megnyitották. Másnap visszarepültem. Akkor már tenyérnyi volt a rés. Kifigyeltek rajta, jól láttam. Félősen a falhoz lapultam, lestem, hátha kinéznek. Hiába. Magam álltam a napsütésben. Harmadnap bekémleltem a résen. Ősz ember lógott a nagyterem csillárjáról, nyakát hurok szorította. Kabátján megláttam Halász Verőn ügyetlen öltéseit és a gombokat, amelyek közül kettő - jól emlékszem, a második és a harmadik - törött volt. Felsurrantam a tornácra, a konyhán át a nagyterembe. Csakhogy az akasztott ember arca felismerhetetlen volt a félhomályban. Azt azonban észrevettem, hogy az ablak alatt a padlón sötétlik valami. Jusztin nagyapa pávaszemes mohazöld könyve volt. Terjedt a hír, mint a hagymázos kór, aznap délelőtt a kenderáztatóhoz is eljutott, nem sikerült lepisszentenem a szomszédokat, akik igyekeztek mielőbb elújságolni a viskólakóknak az esetet, különben is, akkor már mindenünnen hallani lehetett sokszámtalan- szor: azután, hogy a régi gazdák lányai befigyeltek az ablakon, felkötötte magát. Volt, aki egészen más történetet szőtt, Jusztin nagyapát is belekeverte, megint mások ismeretlen jövevényről beszéltek, aki a fiait jött megkeresni, és mivel mindhárom elesett... Fruzsina a fivéreit, Fülöp dédapa világgá vándorolt fiait emlegette, Fülöpöt, Antalt és Gergelyt, közülük is leginkább Frigyest, hajnalig abba se hagyta. (Az elkövetkező hetekben és hónapokban olvashatatlan írással írt kérvényeit és leveleit az eset ismeretében illetékes címek válasz nélkül hagyták.) Feltetszett a negyedik nap. A madarak majd beleszakadtak a pirkadati éneklésbe, amikor a temető felett repültem. A nyugati palánknál éppen temettek. Harang nélkül, pap nélkül, gyásznép nélkül, síratlan. A névtelen koporsót kísérő egyenruhás utasítására a temetőmester és emberei a szirtszerű, csónak alakú kővel jelölt, semfű -semfával benőtt sírhely mellett bontottak jeltelen nyughelyét. 36