Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Bence Erika: A hagyományteremtés alternatívái

tóttá undor jegyében radikalizálódik: „a való sápadva nyomon követ", írja Anatómiai tanulmány című versében. Költészetének minden folytonosan megújító, újjáalkotó, váltó és digresszív irányultsága ellenére változatlan marad egyetlen, lényegi forrása: a tagadás le- téteménye. Ehhez a költőként való megnyilatkozás kezdetekor a Symposion első nemzedékéhez tartozás irodalmi kontextusa szolgáltatott alapot, mely a váltás igényét fogalmazza meg a megelőző irodalmi folyamatokkal szemben. Individuális szinten ez az imagináris szint felé fordulás jelenségét idézi elő a valósággal szemben, poétikai értelemben a metaforikus líranyelv elhárítását. A költői lét szinonimájaként a kiűzetés állapotát jelöli meg (Nature morte), a versről meg úgy tartja, „nem dér: /a romlás folytatódik vele" (József Attila). A megkövült formák iránti averziója rejlik saját szemléletének módosulását is kinyilvánító nevezetes versének, a Kontrapunktnak (ön)ironikus közlésében, miszerint „de ideje más irányt adnom versemnek / ideje elkomolyítanom / hogy versre hasonlítson, melyet mindenki ismer és megszokott / ideje magamtól is eltávolítanom." A hagyományos versbeszéd ironikus megtagadásán, pellengérre állításán (feltehetően ez rejlik az avantgárdnak minősített megszólalás elutasítása mögött is, amelyre a korszak ellenzői szoktak hivatkozni: „az otthoni olvasótábor [...] nemtetszéssel és elutasítással [fogadta]15") túlmenően e vers a tagadás újabb fokozatával azonosítható. Innentől kezdve versírása egyfajta folytonos kihívást jelent a költészet elvont jelentéseivel és korábbi, hasonló elveken nyugvó ars poeticájával szemben is, amelynek végpontja a tagadás tárgyának a költészetben való megjelölése. A T. O.-nak címzett Anatómiai tanulmány a „dalba szédült" álmok porba taszítása. Annak tudomásulvétele, miszerint a „való sápadva nyomon követ", a költészet nem győzelem a halál felett, a verssor nem „haláli" hatalom, mint azt korai versében, a Tiszában kifejtette: „verssorod a halál". E sejtések, majd felismerések hatására a költészettel szemben folytonos invokációs beszédhelyzetet teremt, melynek záróakkordja a „nos, költészet, egyedül maradtunk" (Der springt noch auf!) helyzet- felmérése. Az 2. újvidéki elégia a tagadás irányultságának váltását jelenti be. Már nemcsak a költészet elvont fogalmi apparátusával szemben van ellenérzése, de magát a versírást, a költői látásmód formai megnyilatkozását is értelmetlennek tartja: „szégyenlem, hogy verset írok", mondja. A következő lépés a lírai versbeszédnek, majd pedig a nyelvi struktúráknak a lebontása és megtagadása. E lebontási folyamat az Áthúzott versek profán megnyilatkozásait idézik elő, az elvont, magasztos fogalmak (költészet, vers, hit) versformában történő leértékeléseit. Az egykoron fétistárgyként tisztelt vers, a mindenekfelett álló költészet fogalma az azonos című - egy ilyen címmel gondolkodásunkat a klasszikus ódaformák felé irányító - versében már vicc. A végpont a Kormányeltörésben nyelven túli szövegvilág-alkotása. A Domonkos-líra ilyetén való összeomlása a klasszikus tragédiahősök bukására asszociál. Versírása a tagadás poétikáján alapul. Lírikusi attitűdje egy szépíró Luciferé az irodalmi színterekről ismert alakmás meggyőző intelligenciájával, iróniájával és groteszk humorával. Összeomlása viszont a Nature morte-ban megidézett ős- kép-Adámé. A költészetből való kihátrálásának momentumai a költemények olvasója számára - egy intertextuális szöveghálóban - a hagyományos lírai regiszterektől eltávolodó Petri György portréjára mutat. Kihátrálás világból, nyelvből című tanulmányában Thomka Beáta is ezekre a kapcsolódásokra figyelmeztet: „Domonkos és Tolnai bizonyos értelemben előkészítői annak a depoetizált lírának, melyet Petri György, Sziveri János, Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre követett/követ"20. Sajátos módon ezek a kapcsolódási lehetőségek is a Domonkos-líra összeomlásának jelei. Azok a nemzedéki törekvések, amelyeknek jegyében költészete indult, s amelyek a hatvanas évek irodalmi paradigma- váltását előidézték, az évek múlásával standardizálódtak. A hagyománytörő magatartás- minták újabb nemzedékek átörökíthető hagyományává váltak. Domonkos költészetében elvesztette létalapját a tartós érték fogalma. Tagadja a hagyomány kontinuitását, megkér32