Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 6. szám - Hózsa Éva: Versek

sorban az anyanyelvi közegbe emigrált, pozíciója tehát eltér a Márai- vagy Kundera-féle klasszikus emigránsétól, viszont a regionális/LOKÁLIS tudat és EMLÉKEZET, a szigetperspektíva továbbra is meghatározza munkásságát. A szülőföld jelenVALÓSÁGÁBÓL, spektrumából (ennek tanúi vagyunk most!) az anyaországba vagy más térbe költöző alkotó lassan, fokozatosan eltávolodik az ifi-tői, és a szülőföld, valamint a magánmitológia sajátos módon széttagolt változatait, sokszor a referencialitás illúzióját már az OTT-ba integrálja, vagy éppen a történelmi téma/regény, esetleg az emlékező attitűd felé fordul, ahogy ezt például Gion Nándor tette. A hazatapogatózók nézőpontja semmiképpen sem elhanyagolható nézőpont. Az írói vándorlás, a társadalmi mobilitás és az integrálódás kérdéseivel számolnia kell a mai magyar irodalomtudománynak, sőt az elvándorolt írók szociológiai, szociográfiai szempontú kutatása is hasznos lehet. Ma már ez a vita is elcsitulóban van, az elmenők státusának és emlékező beszédmódjának kérdése egyre inkább háttérbe szorul, egyre kevésbé foglalkoztatja az itthon maradó irodalmárokat/olvasókat/irodalombúvárokat. Némely elkerült írónk más jellegű írásokat közöl a magyarországi folyóiratokban, mint itthon, és ez is természetes, mert az olvasó megszólítására törekszik.

A jelenleg konstatált válság a rendkívül lassú társadalmi-kulturális átalakulás válsága. Intézményeink, folyóirataink, sokszor olvasói elvárásaink sem eléggé mobilis jellegűek, gyakran elavultak, izoláltak, zajtalanok, vagyis átváltozásra szorulnak, sőt a regionális kanonizációs törekvés szűk teret kínálhat az irodalmi gondolkodás mobilitásának. A fiatal irodalmárok, kísérletező művészek, próbálkozók, egyetemi hallgatók többnyire nem is kívánnak élni az irányított lehetőségek polarizált változataival, nem kívánnak eleget tenni az „elvárásoknak", inkább az egyéni kivonulás, a szétszórt, kis, elhatárolt közösségekben való odú-tevékenység vagy a hrabali zajos magány mellett döntenek, sokszor még arra sem tartanak igényt, hogy tágabb körben megmutatkozzanak. Kánon töréssel, intézményesítéssel, tradicionális vitakérdésekkel nem foglalkoznak. Pedig szigetjelenségként léteznek ezek a szórványos, próbálkozó, önmegértésre törekvő, nem túl gyakran radikális, időnként ki-kifulladó, értékükben különböző, lokális dimenzióban vizsgálható aktivitások. A kommunikációs szakadék nagyobb, mint bármikor. Nem egyszerű nemzedéki ellentét ez, hanem kommunikációhiány, az alkotó (barkácsoló? a David Riesman-i értelemben is azok!) fiatalok többségét már egyre inkább hasonló lét- és megélhetési, túlélési, kitörési vagy elméleti kérdések foglalkoztatják, amelyek a nyugat-európai vagy az átalakulóban lévő kelet-közép-európai társadalmak ifjúságát. Leomlott a fal az ún. magas és populáris irodalom között, a világháló lerombolta a hagyományos szöveghierarchiát és a linearitás elvét, új mércéket teremtett, a mai fiatalság irodalmi optikája eltávolodott a hagyományos értelemben vett regionális szemponttól, a tradíció által irányított egyén világképétől, messze került az iskolai irodalomtanítástól (itt most nem csak az elavult és ideológiával terhelt tantervekre gondolok), az irodalmi gondolkodás kritériumaitól, egyáltalán a konvencionális életviteltől. A média és a világháló által az irodalmi integrálódás, az interdiszciplinaritás, a hipertext jelentősége ugyanis vitathatatlan. Mindez bírálható, lehet vele vitatkozni, lehet szabályokat és olvasmányokat kötelezővé tenni, lehet az élősködő kultúráról és a nevelés csődjéről elméleteket gyártani, de a kitágított, nyitó, más szempontú kommunikáció elengedhetetlen. Ennek meglétéhez két pólus szükségeltetik, nálunk pedig a szakadék mélyül. A kommunikáció elmozdulása sem elhanyagolható szempont, a kódrendszer ennélfogva elkülönböződött.

Én nem látom esélytelennek az ifjúság tevékenységét, sem a velük folytatott kommunikációt, amelyet a fiatal író, olvasó a legtöbb esetben igényelne is. Túlzottan sok a múlttal és a múltról folytatott dialógus, jóllehet át kell értékelni sok mindent, ám szabad tér, továbblépő tér alig marad. Mindez nem zárja ki a lokalicitás jelentőségét, amely persze sokféleképpen interpretálható.

11