Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Tornai József: Misztika helyett ontológia

Irigység. Filozofikus természetű esszéíró barátomról annyira nem tudtam elképzelni: efféle nyers „primordiális" ösztön mozgatja, hogy elég nehezen ébredtem rá az igazságra. Pedig barátok és pályatársak között különféle fokon természetes ennek a keserves érzésnek a villáma. Minél közelebb állunk egymáshoz, minél inkább érdekel, mit ír a másik, annál legyűrhetetlenebb ez az indulat.

A legrosszabb szembesülni a másik sikerével. Új verseskönyv, regény, esszékötet, dráma? Meg kell őrülni! Hol vagyok én ettől?, kérdezi az ember kétségbeesetten. De ilyesmit, ilyen alantas, méltatlan tulajdonságot beismerni? Nem, nem: erről szó sem lehet! Játsszuk a fennköltet, a megértőt, azt, aki csak örülni tud a másik sikerének. Magunk előtt is letagadjuk, mennyire ősemberek vagyunk, ha egész létünket, értékünket, önbecsülésünket érintő tényekről van szó. Az igazi tehetség ázonban erőteljesebb munkával, igyekezettel válaszol az irigység föllob- banásaira. Nem tagadja le, legalább maga előtt nem tagadja le átöröklött, ki tudja, hány ősön át kapott vad természetét. Ilyenformán neki az irigység erőforrás. Nem üres, rosszízű féltékenykedéssel viszonozza a rendkívül negatív hatást, amit a másik műve kiváltott belőle. így sikerül tökéletesen visszájára, pozitívra fordítania. Az egészséges, normális lelki életnek ez a dinamikája. Amit nem lehet kiirtani, mert ott gyökerezik évezredek talajában, meg kell nemesíteni: be kell oltani az elismerés gyümölcsöző ágával. Az eredmény az az őszinte öröm, melyet pályatársunk, barátunk remek írása, műve fölött érzünk.

Vannak írók, művészek, akik nem ismerik az irigységet? Nem hiszem. Legföljebb azt, hogy halványabb vagy könnyen elhessenthető árnyék ez valakiknek a lelkén. Ebben az esetben viszont a fölszabaduló energia is kevesebb, mellyel versenyre kelünk egymással. Van halálos és pillanatnyi irigység. Mindegyiket, még a halálosat is le lehet győzni. Érzelmeink egymást kiegészítő, föltételező, sőt erősítő működése annál nyilvánvalóbb, minél gazdagabb az egyediségünk; talán jobb - ha személyiséget mondok. A szerelemben is így van. Akit az indokolt vagy alaptalan féltékenység nem sodort eszeveszett indulati fortyogásba, kísérteteket láttató rettegésbe, annak az érzékenysége, odaadása sohasem leplezte le, milyen véres, csillapodást, vigaszt nem ismerő szerelemnek a kiszolgáltatottja!

*

A féltékenység mint őrült állapot. (Prózai ujjgyakorlat.) H. késve érkezett az irodalmi műsorra. A terem tömve. Versek és előadások. A klub hátsó végében, az oszlopok mögött megpillantja szerelmét. Ismerős, rokonszenves újságíróval bújik össze. A férfi néha belecsókol az asszony bronzvörös hajába. Az most is olyan rendezett, elegáns, mintha aznap délután járt volna az állandó fodrásznőjénél.

H. elmeredten nézi őket. Tudja, hogy most kiderült, tudja: most neki vége, tudja, ki miatt nem szereti viszont a szerelme. Elborul a feje, az agya. Hiába igyekszik gondolkodni, mentséget, valamilyen elfogadható magyarázatot találni abban: az asszony mesélte, a férfi kislánykori osztálytársa, ráadásul legközelebbi barátnőjének az öccse. így ez a bizalom, ez a kedveskedés, ez az elbújás teljesen ártatlan dolog. „Lehet, hogy régen nem találkoztak, ennek örül108