Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Kapuściński, Ryszard: Egy riporter önarcképe (fordította Szenyán Erzsébet – 2. rész)

megtudjam azt, amit az illető valóban közölni akar, méghozzá a legtermészetesebb módon, ezért egyszer s mindenkorra lemondtam a magnó használatáról. Vannak ugyan nálam ilyen berendezések, de sosem használom őket beszélgetések, emberi kapcsolatok létesítése közben, az anyaggyűjtés ugyanis számomra elsősorban azt jelenti, hogy eljussak az emberekhez, s olyan szituációt teremtsek, amelyben én a legkevésbé vagyok jelen, ők pedig a legtermészetesebben viselkednek. Ezért olyan fontos, rendkívül fontos számomra a hallás. Nemcsak a látás, hanem a hallás is. Nemcsak az, amit az emberek mondanak, hanem az is, ahogyan mondják.

(Lapidarium, czyli „noun/ tekst", Ryszard Kapuscinskival beszélget Stanislaw Beres, „Odra" 1996, nr 6.)

A nyelv egyre nagyobb gonddá válik. A modern kor egyik jellemzője, hogy növekszenek a nacionalizmusok és szaporodnak a hozzájuk kapcsolódó nyelvek. Egy-egy országon belül a nemzetiségek és a régiók egyre határozottabban követelik, hogy saját nyelvükön beszélhessenek, ne mások nyelvén. És ez hatással van arra, ahogyan másokkal kommunikálnak. Ha valaki velem az én anyanyelvemen akar beszélgetni, nem tudja magát olyan árnyaltan kifejezni, ahogyan szeretné. Mondok egy példát. Nemrég jelent meg egy könyv az Egyesült Államok történetéről. Amikor a szerző átnézte azokat a dokumentumokat, egyezményeket, amelyeket az európai gyarmatosítók és a helyi indián törzsek vezetői írtak alá, rájött, hogy szinte az összes szerződést az indiánok számára ismeretlen nyelven, vagyis angolul fogalmazták meg. Ráadásul az indiánok, akik ezeket aláírták, analfabéták voltak. így derült fény arra, hogy a szerződések többsége, éppen a nyelvhasználat miatt, hamis szerződés. Vagyis az Egyesült Államok története egy nyelv nem értésén alapszik.

(Ismaeli continua a navigare... 1. fentebb!)

Gyakran előfordul, hogy nem tudunk szót érteni másokkal, mert nem értjük a nyelvüket, és nincs mellettünk tolmács. így aztán néha kizárólag vizuális megfigyelések alapján építünk fel egy történetet.

Mondok erre egy példát. Megemlítem A sahinsah című könyvemben is, amelyet Khomeini forradalma idején írtam. A forradalom hatalmas utcai tüntetésekben fejeződött ki. Húsz évvel ezelőtt Teheránban az európai nyelvek be voltak tiltva. A helyi nyelvet, a farszit nem ismertem. A hivatalos források egyáltalán nem törték magukat, hogy a külföldi sajtót informálják arról, mi is zajlik valójában az országban. A tüntetésekkel és nagygyűlésekkel kapcsolatos híreket állandóan cenzúrázták. A helyi nyelv ismeretének hiányában tényleg nagyon nehéz volt alternatív hírforrást találni. Nos, igencsak hosszú időbe tellett, mire rájöttem, hogy bizonyos jelek, látszatra jelentéktelen utalások alapján meg lehet jósolni, hogy mire készülnek. Észrevettem, hogy az egyik szegényebb negyedben lévő kis szatócsbolt - amolyan félig az utcán árusító boltocska - tulajdonosa bizonyos napokon nem rakta ki áruját, néha pedig egyáltalán ki sem nyitott. Könnyű volt rájönnöm, hogy ezt a jelet úgy használhatom, mint egy hiteles sajtóügynökség hírösszeállítását. A várható utcai eseményektől függően, amelyek86