Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
hén meg az ember. Ugyanannyi időt szabott ki nekik a teremtő. Negyven-negyven évig élt a kutya meg a tehén meg az ember... Az ember persze sokáig gondolkodott ezen, nem tartotta igazságosnak. Megkeresték az Istent, előadták kérésüket, hogy az ember korát meg kell hosszabbítani. Az Isten megértette az embert, elrendelte, hogy a kutya meg a tehén húsz évig éljen, az ember meg hatvan évig... bár némelyik állat ugyan, az én tapasztalataim szerint, okosabb, mint az ember, jobban megérdemli az életet, az Isten mégis így határozott... Azért mondom, hogy most hibázott a teremtő, mert a hatvan év az eredeti szerződés szerint jár az embernek... Fábián odament a szekérhez, nekivetette a hátát. Az idős ember utánament, megállt Fábián mellett és folytatta:- Nézzél csak abba az irányba - mutatott a tanya felé. - Fiatal voltam, ott legeltettem akkor is, éppen akkor volt az első nagy háború... Akkor született az apád... Nagyapádat kivitték a frontra... No hát elég az hozzá, hogy én láttam, amikor apádat kitették a nagy fehér ház tornácára. Pár napos, ha volt még. Nagyanyád meg ott ült mellette, fiatalon, ragyogott az arca és a szeme, ringatta a kis bölcsőt, gyönyörködött az apádban. Játszottak, nagyanyád énekelt is neki. Már, hogy mit énekelt, arra nem emlékszem... * A fehér fal előtt, a felakasztott szita alatt állt a bölcső. Csend volt a tanyán, a sok lepke némán repdesett a bölcső körül, a vadméhek telezsongták a gyümölcsfákat, az udvart. A teheneket legeltető fiú elámult: íme az emberek boldogsága, íme a világ, amelyet dicsérni és magasztalni kell, mert megszületett az ember. 66
