Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
szeségben megemelkednek a szigetek, a templomok tornya belekapaszkodik a kék égbe. A víz emeli, hintáztatja, remegteti mindazt, amit az ember pillantása befogni képes, irányítja legtitkosabb sejtéseit is, a létezés megszokott ritmusát átszabja a folyamatos néma mozgás, s ha maga elé bámul az ember, azt hiheti, hogy a gondola a paradicsom felé úszik vele. A katedrális tornyában megszólal a harang; a víz fölé hajló bokrok megsimogatják, a gerincén fut végig, s valahol a halántékánál megáll egy fényes, nyugalmat sugárzó pont, az elmúlt világok illatából és ragyogásából szőtt piciny, tartózkodó jel, híradás: „íme, itt vagyok, én vagyok a hang; a víz csengése, ha hozzám érnek; az ősi illat; a világ teremtését kísérő kiáltás, amit azóta magába gyűrt a föld és betakart a tenger, az első szél, amit minden élőnek hallania kell; s én vagyok a némaság és a csend is; így élt az ember, s erre fog emlékezni a világ megsemmisüléséig". Aztán fellobban a fénylő kis pont, hogy az ember belekáprázik egy pillanatra. A varázslat elmúlik. A gondola lassít, ki lehet szállni a füves partra. Hirtelen ér véget az örök időktől fogva tartó utazás. Kerek füves terecskén sovány férfi siet át, fehérre meszelt ház falán óriási kereszt. A ház mögött kis foltokban árnyékos a víz, ösvények vezetnek a sziget minden irányába, japán akácok, fenyők, ciprusok - a katedrális közel a vízhez, közel az éghez, falait megfakította a múló idő s az egyedüllét. A sziget egyetlen gondolása leül a katedrális tövébe, a bort az ölébe fekteti, behunyja a szemét, várja a következő vaporettót, amelyik majd Murano felől érkezik. Jól tudja az érkezés idejét, addig ott ül a katedrális árnyékában, alszik egy keveset, megissza a borát. Úgy hordja-viszi az embereket a sziget egyetlen rendes csatornáján, hogy egyiknek sem néz a szemébe, de még csak egy szót sem szól hozzájuk. A vaporettó-állomásról csak a katedrálisig mehetnek, addig meg nincs miről beszélgetniük... *- Üljünk le az öreg mellé - mondta Mikó Fábiánnak a katedrális előtt megállva. Mögöttük ballagott Mikóné és Betti. Rekkenő volt a hőség, a két nő nem figyelte, nem is hallotta Mikót, csak azt látták, hogy a férfiak leülnek a katedrális tövébe.- Már az első napon akartam mondani - kezdte Mikó -, még amikor megérkeztünk, az első este... Most is azt hiszem, hogy ez lett volna helyes. Meg kellett volna mondanom. Mi ma este már elutazunk, tovább megyünk... Elnézést kérünk - Mikó már majdnem suttogott -, hazudtunk nektek...- Nekünk? - ütődött meg Fábián.- Igen. Azt mondtuk mindenütt, a munkahelyünkön is, hogy együtt utazzuk be Olaszországot, de ezt csak mondtuk... Közben eladtuk a házat, a kocsit. Mindent, amit pénzzé lehetett tenni... Fábiánnak szemébe sütött a nap. A fejét nekitámasztotta a téglafalnak, kezét a homlokához emelte, s így figyelte Mikót. Egy pillanatig elgondolkodtatta, amit hallott, de aztán nem törődött vele. Végül is Mikóék dolga, azt csinálnak, amit akarnak.- Mi már nem megyünk vissza Magyarországra - mondta Mikó, közben a földről felvett egy kavicsot, rakta egyik tenyeréből a másikba, aztán feldobta, elkapta, forgatta, nézegette.- Nem mondasz semmit? - nézett végül szorongva Fábiánra. 39
