Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

Fábián Kristóf nem válaszolt.- Nem kellene mégis orvost hívni? - törte meg a hirtelen támadt csendet kis idő után.- Nem. Majd csak elmúlik a fájás. Addig élni fogok, amíg haza nem jösztök Olaszországból.- Hogyan? - rémült el Kristóf.- Az orvos ugyan nem mond semmit, meghalni sem szeretnék, hisz nem tudom, mi lesz veletek nélkülem, de tudom, ilyen fájdalmai csak a halálos betegnek lehetnek. Én tudom, mi a betegség. Mi a halál. Megjártam a frontot. Azt is tudom, hogy a halál ellen nem lehet orvosságot adni. Nincs rá orvosság.

Fábiánná letette a bort, a poharakat.- Az éjszaka rosszat álmodtam nálad. Nem akartam ott meghalni, hogy még holtan kelljen visszacipelnetek a faluba. Nem aludtam...- Lehet, hogy azért érezte magát rosszul - élénkült fel a fia.- Lehet, nem tudtam aludni.- Na látja. Feküdjön le gyorsan, aludja ki magát.- Lefekszem - derült fel egy kissé az apja. - Le fogok feküdni, és kialszom magam. Gyöngébb is vagyok. Gyenge, érted?... - nyomta meg a szót.- Értem - bólintott a fia.

Fábián András töltött a piros borból.- Igyál te is velünk - kérte a feleségét Fábián.

Az asszony is odaült az asztalhoz.

Koccintottak.

Fábián András végigsimította a poharát. Nézegette, a pohárban megcsillant a bor, egy kicsit megütötte, aztán emelte csak a szájához. Lassan ivott, behunyt szemmel, a bal kezét is megemelte kissé, aztán erőtlenül ejtette vissza. Újra töltött, s közben a feleségét nézte.- Ki érti ezt? Az ember nem szeretne meghalni, aztán mégis beadja a kulcsot. Akarata ellenére hal meg az ember... Hát.- Hagyd már abba... - rimánkodott a felesége.- Abbahagyom - hagyta rá, de aztán mégis folytatta.- Látod, itt van ez a pohár, ha akarom, ide teszem az asztal sarkára, ha akarom leejtem a földre, ha akarom teletöltöm borral, de ha meg kell halni, mit tehetne az ember? Nem rakosgathatja... kénye-kedve szerint. Nem kerülhetem ki, senki sem kerülheti ki... Mindig azt hittem, hogy az én szegénységemnél nincsen nagyobb nyomorúság. De mégis van, hát hogyne lenne! - keserűen kacagott, gyorsan felhajtott még egy pohárral.- Nem ennél valamit? - szólt reménykedően a felesége.- Nem - rázta a fejét Fábián. - Ha eszem, rögtön előjön az az undok fájás a gyomromban.

A nagy ablakon át látták Kászoni fejét, lassan, kimérten lépegetett végig az udvaron.

Fábiánná kiment és behívta, leültette az asztalhoz, tiszta poharat tett elé.

Az öreg megköszörülte a torkát, aztán kibökte:- Kint voltunk a tanyán.

31