Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

karcsúbb volt; az óriási tölgyek koronájából vakító fehéren - mint egy óriási nagy égő gyertya - akarta elérni az eget, ami ugyanolyan kék volt, mint most az erdők aljánál ringó nagy gabonatábla. Leginkább mégis a csendet szerette a messzelátó gerendáin állva. A homokdombok között kanyargó hűvös szekéruta- kon nesztelenül távolodtak a lovas kocsik, a hangokat elnyelték a lombok. Az akácok is elvirágoztak már, csak itt-ott, ahol nem perzselte annyira a nap tüze a fákat, árválkodott néhány fehér fürt, zümmögtek a vadméhek, a kakukkok hangja az erdők mélyéről kúszott fel a messzelátóig. A természet a kora délutáni nyárban simogatóvá és bensőségessé tette a létezés máskor érzett idegensé- gét, megmagyarázhatatlanságát. Biztonságosnak és könnyűnek érezte ezeket a napokat. Az apja ott dolgozott előtte, két kisebb domb után az övéké következett. Az apja a napraforgót kapálta, hajladozott a dereka, minden új napraforgótőnél megismétlődtek a mozdulatok, nem túl mélyen körülvágja a földet, kicsit felmozgatja a gyökereknél, ezt apró, kicsi mozdulatokkal végzi, majd nagyobb ívű kapalendítésekkel új földet dobál a növény tövéhez. Kemény munka, különösen a kora délutáni forróságban, de a napraforgó jól megfizet majd, mondogatta az apja. Lesz olaj, kevés zsír marad úgyis. El kell vinni a zsírt a boltba, nem adnak érte semmit, amióta ez az új törvény van, ez a beszolgáltatás. Érdemes foglalkozni a napraforgóval. Még egy kis olajpogácsa is lesz majd a disznónak. Hiszen, ha ez a beszolgáltató ember, ez a Jeszenák nem lenne olyan szigorú, és szemet hunyna afölött, hogy bélzsírt adnak le az asszonyok! De nem, ez a Jeszenák nem, ez megszagolja, megvizsgálja, összemaszatolja magát, de kideríti, hogy bélzsír van a kannában, és akkor visszaküldi. Muszáj vinni a drága jó zsírt, még három hold után is, meg egy-két disznó után is, be kell vinni az államnak. Jeszenák pontos ember. így hát érdemes a napraforgót kapálni, nem lesz sok, a homok sem a legjobb, de még mindig jobb napraforgót, mint krumplit vetni. Az még ki sem kelne, még annyit sem hozna, mint amennyit elvet az ember fia. Ezért kell hát pontosan, lelkiismeretesen, igazán lélekkel megkapálni a napraforgót évente háromszor is, mondogatta az apja, s a fiú igyekezett is jól kapálni. Délelőtt még bírta is, de ahogy harangozni kezdtek a kápolnában, ment a fasorhoz a korsóért, hogy friss vizet hozzon a messzelátó mellől. Ez az ő munkája volt, a friss, éles, jéghideg vizet ő hozta el a kútról. De előtte felmászott a messzelátóra, hogy az apjának integessen, hogy igen, ő az, ott van, figyeljen ide, ő felülről és jó messzire ellát, a forróság égeti az arcát, ellát egészen a Krasznáig. Arra párás a látóhatár, de egyébként olyan itt a nyugalom, akár a holdon vagy a messzi csillagokban, amiket esténként figyelhetett meg, amikor hazaindultak a tanyáról, és nem látszott már a messzelátó sem, mert beleveszett a mögötte sötétlő erdő koszorújába. Előfordult, hogy egész úton meg se szólaltak, s ahogy közeledtek a házukhoz, az apja odaadta a kapát a fiának, és dudvát szedett az ölébe, hogy másnap reggel majd odalökhesse a disznók elé. Ha hazaért, leült a tornácra, kinyújtotta a lábát, rágyújtott, az udvart bámulta, s ilyenkor mindig azon töprengett, hogy el kellene mennie valahová dolgozni, mert abból a három hold földből, amit kapott, nem tudnak megélni. Valami állandó munka kellene. Aztán elmondta azt is, hogy nem erre számított, amikor a háborúból hazajött, nem tudta megmondani, hogy miért, de nem erre számított. Az eszébe sem ju27