Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
gal, annál nagyobb a szabadságod, mert csak ez az egyféle szabadság van, itt belül... - Kászoni a mellére szorította a kezét. Fábián megállt, a kocsi kereke megcsúszott a hirtelen fékezésben.- No, mit bámulsz? - élénkült fel Kászoni. - Fíosszú éveknek, egy egész életnek kell elmúlnia, hogy rájöjjön az ember. Majd te is rájössz! Fábián szórakozottan ütögette a kormányt. Talán elárulta magát a hirtelen fékezéssel. O is sokat gondolt már erre az egyféle szabadságra, az egyetlen lehetőségre, de sose hitte volna, hogy éppen az öreg fog beszélni róla, hogy éppen ő fogalmazza meg azt, aminek a világos felismeréséhez neki már nem volt elegendő bátorsága.- Ez a baj, mindig azt hiszi az ember, hogy lemarad valamiről, hogy éppen arról marad le, amivel jobban megérthetné az életét, ami kitöltené az egymást követő napokat. Pedig a napok meg a hetek olyan közömbösek az ember iránt, mint az út menti fák, amelyeknek teljesen mindegy, hogy elmegyünk mellettük, vagy kikerüljük őket... Nincs ezen mit gondolkodni - legyintett Kászoni.- Miért jön a tanyára? Valami miatt csak jön a tanyára! - jutott eszébe Fábiánnak. - Ha az egyedüllét, ahogyan mondta, a szabadságot nyújtja, akkor miért jön éppen...- A bolondhoz? - vágott közbe Kászoni. - Bacskó Bandihoz? Fábián várta a választ. Az öreg mögött a végtelenbe vezetett az út, akár egy sötét csík, a hűvösség, a feketülő árnyékok megülték a homokút falát, a dombokon kanyarodó erdő mozdulatlanul várta a délutánt. Valahol a tanya mögött, a kis kápolnában éppen most kezdtek harangozni.- Dél van - mondta Kászoni. Fábián válaszolni akart, hogy „igen, igen, hallom én is, gyönyörű nyári dél van, olyan, mint gyermekkoromban, amikor a tanya mellett dolgoztam az apámmal, napraforgót kapáltam, meg friss vizet hordtam neki", de mégsem mondott semmit, várta, hogy Kászoni a kérdésére válaszoljon. Miért is jár a bolondhoz?- Ami Bacskó Bandit illeti, nála szabadabb ember nincs a környéken.- Ezt tudom én is - rántotta fel a vállát Fábián. - A bolondok a világ legszabadabb polgárai. Ezt tudom.- Nekem terveim vannak vele... nem is annyira bolond ő, mint ahogyan hiszik róla... - Kászoni halkan, de meggyőződéssel bizonygatta. - Bölcsebb, mint mi mindahányan. Bölcsebb, mert nem vesz tudomást a halálról, bölcsebb, mert nem vesz tudomást az Istenről, de én szeretném őt meggyőzni. Próbáljon meg hinni, úgy, ahogyan én, aztán jöjjön rá maga, egyes-egyedül, úgy, ahogyan én, hogy valóban nagyon messzire ment tőlünk az Isten... Amióta az első ember megszületett, elsietett tőlünk, mintha nem akarna megtalálni bennünket. De ezt ne nekem higgye el. O maga győződjön meg róla. Ezt szeretném. Kis szünetet tartott, aztán folytatta:- Rosszul mondtam neked. Most már ugyanazt tudja ő is, amit én, de emiatt nem lázadozik. Hogy elhagyott bennünket az Isten és elment tőlünk, belenyugszik, tudomásul veszi. Ez az ő nagy bölcsessége. Tanulhatunk tőle. És ő nem találja ki a maga külön isteneit. Nem áldoz érte egyetlen percet sem. Tudomásul 21
