Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)

— így, így hal meg az ember. Ilyen semmiség az egész. Egy semmi pillanat. — Hogyan? - kérdezte Kristóf, miközben kereste az apja tekintetét. — Egy semmi pillanat - ismételte az apja. — Hogyan hal meg az ember? - fordult meg Betti. — Jó lenne tudni - csóválta a fejét Fábián András. — Nem értem, miről beszéltek? - nézett a lány segélykérőén Kristófra. Fábián András maga elé meredt. — Egy semmi pillanat - suttogta. Várt egy kicsit, és elgondolkodva, keserűen tette hozzá: — Egy semmi pillanat... A háború óta semmi sem változott, akkor is így, eny- nyi volt, egy semmi pillanat. Semmi sem változott... A sorompót közben felemelték. A sínen elhúzott előttük a tehervonat. A kő­kerítés fölött látták a stadionba tóduló tömeget, a pálya két végénél a magas fényszórókat, s a stadion mögött a gránit feliratú szürke víztornyot. Fábián And­rás körbehordta tekintetét a környéken, a sorompón állt meg a pillantása. — Láttad az arcát? - nézett a fiára. Fábián Kristóf tudta, hogy az apja a vasutasra gondol. — Igen - bólintotta. Betti belekarolt Fábián Andrásba. — Menjünk haza - mondta sürgetően. — Most már, ha itt vagyunk, nézzük meg a meccset - döntött Fábián András. Közel a pálya széléhez - az alsó ülésekre - kaptak jegyet. A hangszóróból la­tin-amerikai ritmusú zene üvöltött. A játékosok - a pálya két térfelén - már me­legítettek, élénk színű dresszekben, fehér labdával játszadoztak. A szokásos, kis­sé erőltetett vidámság hullámzott végig a lelátón, a zene (Fábián Kristóf minden alkalommal megállapítja magában) tökéletes. Régebben moziba is azért járt szí­vesen, mert a híradó előtt percekben a legjobb slágereket hallhatta. A mozgal­mas képet mintha többszörösére nagyította volna most is a bömbölő hangszóró. Néhány perccel a kezdés előtt a játékoskijáróban megjelentek a feketébe öltözött játékvezetők is. Ettől a pillanattól kezdve megélénkült a lelátó, egyszeriben meg­szűnt minden, ami a pályán kívül létezett. Pedig éppen velük szemben, a stadion kerítésén túl hosszú, fekete gépcsarnok magasodott. Mintha mázsás kalapácsokat ütögettek volna egymáshoz, úgy don­gott, visszhangzott a levegő is. A gépcsarnok szomszédságában, vette észre Fá­bián András, végeláthatatlanul hosszú, bár igen szegényes temető nyúlt el, egé­szen a látóhatár széléig. — Micsoda ötlet, futballpálya a temető mellett! - jegyezte meg Betti. — Állítólag ez a pálya is temetőre épült - húzta fel a vállát Fábián Kristóf. - De nagyon régi temetőre. Feltárták, betemették, és azután építették meg a sta­diont... Fábián András nem szólt, a belátható és érzékelhető világ látványa egyre job­ban lekötötte. Nemcsak a lélekharang és a tompán dübörgő vasak feleselése, de a stadiont körbeölelő vasúton az óriási dízel- és gőzmozdonyok szakadatlan sí­polása, zakatolása is hallatszott. Lassan távolodtak a szerelvények, valószínűleg valamerre az Alföldre. Az utolsó kocsik elhalkuló kattogása a külváros legszé­12

Next

/
Thumbnails
Contents