Forrás, 2004 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2004 / 4. szám - Balázs József: A torcellói Krisztus (regény – 2. rész)
— így, így hal meg az ember. Ilyen semmiség az egész. Egy semmi pillanat. — Hogyan? - kérdezte Kristóf, miközben kereste az apja tekintetét. — Egy semmi pillanat - ismételte az apja. — Hogyan hal meg az ember? - fordult meg Betti. — Jó lenne tudni - csóválta a fejét Fábián András. — Nem értem, miről beszéltek? - nézett a lány segélykérőén Kristófra. Fábián András maga elé meredt. — Egy semmi pillanat - suttogta. Várt egy kicsit, és elgondolkodva, keserűen tette hozzá: — Egy semmi pillanat... A háború óta semmi sem változott, akkor is így, eny- nyi volt, egy semmi pillanat. Semmi sem változott... A sorompót közben felemelték. A sínen elhúzott előttük a tehervonat. A kőkerítés fölött látták a stadionba tóduló tömeget, a pálya két végénél a magas fényszórókat, s a stadion mögött a gránit feliratú szürke víztornyot. Fábián András körbehordta tekintetét a környéken, a sorompón állt meg a pillantása. — Láttad az arcát? - nézett a fiára. Fábián Kristóf tudta, hogy az apja a vasutasra gondol. — Igen - bólintotta. Betti belekarolt Fábián Andrásba. — Menjünk haza - mondta sürgetően. — Most már, ha itt vagyunk, nézzük meg a meccset - döntött Fábián András. Közel a pálya széléhez - az alsó ülésekre - kaptak jegyet. A hangszóróból latin-amerikai ritmusú zene üvöltött. A játékosok - a pálya két térfelén - már melegítettek, élénk színű dresszekben, fehér labdával játszadoztak. A szokásos, kissé erőltetett vidámság hullámzott végig a lelátón, a zene (Fábián Kristóf minden alkalommal megállapítja magában) tökéletes. Régebben moziba is azért járt szívesen, mert a híradó előtt percekben a legjobb slágereket hallhatta. A mozgalmas képet mintha többszörösére nagyította volna most is a bömbölő hangszóró. Néhány perccel a kezdés előtt a játékoskijáróban megjelentek a feketébe öltözött játékvezetők is. Ettől a pillanattól kezdve megélénkült a lelátó, egyszeriben megszűnt minden, ami a pályán kívül létezett. Pedig éppen velük szemben, a stadion kerítésén túl hosszú, fekete gépcsarnok magasodott. Mintha mázsás kalapácsokat ütögettek volna egymáshoz, úgy dongott, visszhangzott a levegő is. A gépcsarnok szomszédságában, vette észre Fábián András, végeláthatatlanul hosszú, bár igen szegényes temető nyúlt el, egészen a látóhatár széléig. — Micsoda ötlet, futballpálya a temető mellett! - jegyezte meg Betti. — Állítólag ez a pálya is temetőre épült - húzta fel a vállát Fábián Kristóf. - De nagyon régi temetőre. Feltárták, betemették, és azután építették meg a stadiont... Fábián András nem szólt, a belátható és érzékelhető világ látványa egyre jobban lekötötte. Nemcsak a lélekharang és a tompán dübörgő vasak feleselése, de a stadiont körbeölelő vasúton az óriási dízel- és gőzmozdonyok szakadatlan sípolása, zakatolása is hallatszott. Lassan távolodtak a szerelvények, valószínűleg valamerre az Alföldre. Az utolsó kocsik elhalkuló kattogása a külváros legszé12